A szerző a Nézőpont Intézet elemzője
Ismét felerősödött a pánikhangulat az euróövezeti hitelválság kapcsán. Ezúttal főleg Spanyolország miatt idegeskednek a pénzpiacok, és sokan már arra számítanak, hogy Madrid még az év vége előtt mentőcsomagra szorul.
A fő gond az, hogy a nemrég 800 milliárd eurósra növelt uniós mentőmechanizmus is kevés lehet, ha egy ekkora tagállam kerül bajba. Az Európai Bizottság mindenesetre vagy kincstári optimizmusról tanúskodik, vagy Brüsszel tudatosan kívánta csitítani a felborzolt kedélyeket, amikor az egyre vészjóslóbb előrejelzések közepette a madridi kormány reformpolitikáját dicsérte közvetlenül húsvét után.
Nem sok ideje volt az uniós vezetőknek, hogy kényelmesen hátradőljenek az elmúlt hetek sikerei – vagy talán inkább sikerként kommunikált fejleményei – után. Hiába született döntés a görög adósságállomány részleges elengedéséről, és hiába sorolta le a portugál államadósságot a harmadik nagy hitelminősítő is a bóvli kategóriába: az olasz, a spanyol és a portugál hozamok csökkenő tendenciát mutattak. Az átmeneti jó hangulatban persze komoly szerepe volt az Európai Központi Bank sokak által vitatott, összesen ezermilliárd euró értékű likviditásnövelő akcióinak is, amelyeket tavaly év végén és 2012 elején hajtottak végre.
A húsvét előtti héten azonban hirtelen elpárolgott a bizakodás. A tízéves lejáratú spanyol – és olasz – állampapírok után fizetendő hozam vészesen megközelítette a lélektani határnak tekintett 6 százalékot. A hozamemelkedésre reagálva Luis de Guindos spanyol gazdasági miniszter néhány nappal később igyekezett megnyugtatni a befektetőket, egy újságinterjúban bizonygatva, hogy hazája és annak bankszektora is képes lesz külső segítség nélkül úrrá lenni a nehézségeken.
De mi is az a nagy baj, ami most hirtelen „kiderült”? A spanyol államadósság 2011 végén a GDP 70 százaléka alatt volt, ami alapján szinte „éltanulónak” számít az euróövezeti mezőnyben, különösen, ha például az olaszok 120 százalékos eladósodottsági rátájával hasonlítjuk össze. Ami viszont sokkal nagyobb probléma, az az, hogy a gazdaság várhatóan 1,7 százalékkal zsugorodik az idén, a munkanélküliség 25 százalék közelében van, a fiataloknál pedig eléri az 50 százalékot. Mindezek mellett az ingatlanpiaci buborék fájdalmas kipukkadása óta nehéz helyzetben van a spanyol bankszektor, főleg a sok behajthatatlan hitel miatt. Az ingatlanszektor és vele együtt az építőipar összeomlásának következménye nemcsak a bankszektor nehéz helyzete, de a munkanélküliség ugrásszerű megnövekedése is. Az imént felsorolt strukturális problémák azonban már régóta ismertek, így ezek önmagukban nem magyarázzák az újabb bizalmatlansági hullámot a pénzpiacon.
Érdekes módon valószínűleg éppen Mariano Rajoy konzervatív államfő pótlólagos megszorításokról szóló bejelentése váltott ki rossz hatást. A spanyol kabinet eredetileg 27 milliárd eurós megtakarítást irányzott elő 2012-re. Ahhoz azonban, hogy a már eleve puhított, 5,3 százalékos deficitcélt tartani lehessen, újabb 10 milliárd eurós megszorítás vált szükségessé, elsősorban az egészségügy és az oktatás területén. Különösen az utóbbi esetében merültek fel aggodalmak: az oktatás leépítése csak még jobban ronthat az ország amúgy is gyenge versenyképességén. A spanyol gazdaság egyik fő problémája, hogy túlságosan függ az építőiparban, a turizmusban és a mezőgazdaságban megtermelt jövedelmektől. Az ebből való kilépés egyik útja pedig éppen a versenyképes oktatáson keresztül vezetne. A piaci reakciók így jól megmutatták, milyen kényes egyensúlyozó mutatványt kell végrehajtania egy bajban lévő ország kormányának. A befektetők egyfelől rossz néven veszik a nem kellően ambiciózus takarékossági vállalásokat, másfelől viszont azt is, ha a megszorítások a gazdasági növekedés megfojtásával fenyegetnek.
Bár az utóbbi napok „újabb csődhullám közeleg az euróövezetben” típusú hírözönében Olaszországot is gyakran emlegetik, a két állam problémái alapvetően eltérnek. A spanyol gazdaság versenyképesség szempontjából sokkal rosszabbul áll Olaszországnál, ráadásul az ibériai állam bankrendszerének helyzete különösen nagy veszélyeket rejt magában. A kétes kinnlevőségeik miatt megszorult bankok nehezen adnak hitelt, ami különösen a közepes vállalkozások esetében jár súlyos következményekkel. Ráadásul külön problémát jelent, hogy a német szövetségi tartományokhoz hasonló önállósággal rendelkező spanyolországi autonóm közösségek óriási összegekkel tartoznak beszállítóiknak. A központi kormányzat ezen most egy 35 milliárd eurós garanciakerettel próbál meg segíteni. Az autonóm közösségek az állami garanciának köszönhetően olyan hiteleket vehetnek fel a bankoktól, amelyek segítségével törleszthetnek a vállalkozások irányában. A lépéstől összesen 177 ezer munkahely teremtését, vagy legalábbis megőrzését várja a madridi pénzügyi tárca.
A bankok nehéz helyzetén azonban ez a hitelkeret sem lesz képes segíteni. Amint az EKB által a kereskedelmi bankoknak nyújtott olcsó hiteldömping sem tudott, bár arra alkalmas volt, hogy ideig-óráig látszólagos nyugalmat hozzon a pénzpiacokon. A jelek szerint azonban a várakozásokkal ellentétben sem az államkötvények kelendőségét, sem a vállalati hitelnyújtást nem tudta érdemben egyenesbe hozni a Mario Draghi EKB-elnök által beindított bankóprés. Az olcsó jegybanki hiteleket kritizálók pedig igazolva látják azt a már előzetesen megfogalmazott ellenvetésüket, hogy az ilyen lépések csak a lényegi problémákkal való szembenézés halogatását szolgálják.
És ha mindez nem lenne még elég, egyéb fejlemények is gondoskodnak az uniós befektetői kedélyek folyamatos borzolásáról. Franciaországban április 22-én tartják az elnökválasztás első fordulóját, és a jelenleg nyerésre álló szocialista jelölt terveit aggodalommal telve figyelik a pénzpiacok. Francois Hollande szakítani kíván a költségvetési fegyelemre koncentráló politikával, és inkább gazdaságélénkítő elemekkel egészítené ki az EU fiskális paktumát. Ezzel pedig várhatóan magára haragítja majd Németországot és a pénzügyileg fegyelmezett északi tagállamokat. Ráadásul a válság 2008-as kitörését követő élénkítési kísérletek az égvilágon semmilyen számottevő eredményt nem hoztak a francia gazdaság számára, annál inkább hozzájárultak viszont az államadósság megugrásához. Mindezek fényében el lehet képzelni, hogy a valós okok nélkül is pánikra és hisztériára hajlamos pénzpiacok hogyan árazzák be Hollande esetleges gazdaságpolitikai kísérleteit.
