HTML

A posztok szerzőit azért kérjük fel, mert jól értenek valamihez, ami az EU-val kapcsolatos. A magyarok csaknem fele látja értelmét annak, hogy tagok vagyunk. Ha már azok vagyunk, akkor lássuk, hogy mi végre, miért érdekes, mit tartogat. A blogot az Európai Bizottság megbízásából Martin József Péter szerkeszti.
A szerkesztő függetlenségét a megbízási szerződéshez csatolt szerkesztőségi charta garantálja. A blog tartalma nem tekinthető az Európai Bizottság álláspontjának. Kapcsolat: tagokv_KUKAC_gmail.com

2011. március 18.

Pályázatokba zárt világmegváltás

Kende Ágnes

(A szerző szociológus, az MTA Gyerekszegénység Elleni Program közoktatási szakértője)

Vannak olyan társadalmi változásokat előidézni akaró programok, például a szegénység ellenesek, amelyek eredményességéhez sok idő kell. És vannak olyan szerkezeti átalakításokért kiáltó nagy területek, mint például az oktatás, amihez szintén sok idő kell. A társadalmi változások pedig megvalósíthatatlanok a szerkezeti átalakítások nélkül.
De fordítva is igaz: a szerkezeti átalakítások egyik tudás- és tapasztalati bázisát adhatják a kipróbált és jól működő társadalmi programok. Bármelyikről is beszélünk, ahhoz társadalmi szintű szemléletváltás kell, és mindehhez sok-sok idő és pénz.
 
De mindezek a homályos dolgok Magyarországon ma pályázati projektekbe vannak zárva, aminek két fő jellegzetessége van: nincs benne idő, és az idő rövidségének arányában pedig nincs benne sok pénz. Így meg semmi nem fog sikerülni.
 
Közhely, hogy az oktatásba történő befektetés a leginkább megtérülő vállalkozás egy ország versenyképességének növelésére. Macerás ügy, mert a gyerekek megszületésük után csak sok évvel később lehetnek hasznos és jövedelemtermelő tagjai a társadalomnak. Addig pedig ebbe a közjóba (értsd: gyerek) sok pénzt és energiát kell fektetni. Márpedig ezt egyik, a négyéves pillanatnak élő politikai erőnek sincs ideje kivárni. Inkább ideológiája és pénzügyi helyzete szerint igyekszik saját képére formálni az oktatást.
 
Vannak kipróbált receptek, hogy mitől jó egy oktatási rendszer, de ennek finomhangolása már társadalom, kultúra, történelem és minden egyéb függő. Ennek ellenére minden jól működő oktatási rendszernek vannak bizonyos közös jellemzői, és ezek egyike a hosszú távú elköteleződés egy jól működő szerkezeti átalakítás mentén, ami nem áll meg négy év múlva, és pláne nem ad hoc jelleggel, pályázati támogatási rendszer keretébe helyeződik. Ahogy Váradi Balázs fogalmazott egy pár évvel ezelőtti ÉS cikkében: „a fejlesztési terv (NFT, ÚMFT) lényegében politikusok, minisztériumok és érdekcsoportok alkujaként alakult ki (…) Nem orientál senkit semmire avval kapcsolatban, hogy micsoda Magyarország felé is haladunk, mik a mi prioritásaink.” 
 
A szakmai diskurzusban PISA-sokként emlegetett lesújtó eredmények, és az európai uniós csatlakozás körüli időszak egyre komolyabb EU-s pályázati pénzeinek első hullámai egy időben érték el Magyarországot a 2000-es évek legelején. Anélkül, hogy belemennénk a PISA eredmények részletezésébe, a rossz eredmények a magyar rendszer jellegzetességéből erednek: az oktatásnak a gyerekek társadalmi helyzetét kompenzáló képessége nagyon gyenge, miközben a rendszer pedig nagyon erősen szelektív. Magyarán nem képes kompenzálni a gyerekek közötti társadalmi különbségeket, miközben a szabad iskolaválasztás és a 6 és 8 osztályos gimnáziumok léte, továbbá az iskolák pedagógiai minősége és anyagi helyzete közötti különbségek miatt már egész korán elválasztja egymástól a különböző társadalmi hátterű gyerekeket, illetve nagyon különböző minőségű iskolákba tereli őket.
 
Ahhoz, hogy a világon egészen egyedülálló különbségek az eredményekben ne jelentkezhessenek, az általános iskolát kellene méltányossá tenni, ami annyit tesz, hogy tudja kezelni a gyerekek közötti különbségeket, és fogadjon be minden típusú tanulót az iskolába. Ennek érdekében a reform irányulhat közvetlenül az iskolán belüli programokra, az iskolaszerkezetre, vagy a szakmai elszámoltathatóság eszközeire, de önmagában egyik sem elegendő a közoktatás átalakításához.
 
A HEFOP/TÁMOP elnevezésű EU-s pályázatok elsősorban az iskolán belüli programokra koncentráltak, nevezetesen a kompetencia alapú oktatás bevezetésére, és az oktatási integrációhoz is szükséges módszertani és szemléletbeli változásokra. Ugyanakkor a rendszer szelektivitását befolyásoló kemény, szerkezeti változások elmaradtak. Így nem elég, hogy az oktatásnak csak egy részéhez nyúltak hozzá. Ráadásul a pályázati rendszer természetéből fakadóan a helyiekre bízták az amúgy összes iskola átalakításához szükséges pedagógiai szemlélet és módszertani újítást.
 
De vegyünk egy másik példát. Kormányzati támogatással modell program indul a gyerekszegénység felszámolására. Az ötlet az, hogy a szegény gyerek nemcsak oktatási, szociális és egészségügyi eset, hanem mindez együtt (és persze nem eset, hanem érző lélek), aki ha minél korábbi időszaktól megkapja a korának megfelelő komplex ellátást, akkor annál nagyobb az esélye arra, hogy felnőtt korára ne ismételje meg szülei szegénységét. A program csak akkor működik, és bizonyítottan működik, ha felnőhet benne egy gyerek, márpedig ehhez alaphangon kell 18 év. Ehhez hosszú távú elköteleződés és támogatás kell, amit egyébként költséghatékonysági elemzések hosszú sora bizonyít: az így a gyerekbe fektetett pénz sokkal kevesebb, mint amit később kell rá költeni, amikorra már nem sikerült neki semmi, és abban a társadalmi helyzetben marad, mint a szülei.      
 
A modell programnak semmi értelme, ha az oktatási, szociális és egészségügyi rendszerek hosszútávon végiggondolt szerkezetátalakítása nem történik meg, és ugyanúgy fordítva: a gyerekre épülő komplex támogató program nélkül nem lehet gyerekszegénységet kezelni a probléma összetettsége miatt. Az utóbbi mondat persze nem lenne igaz, ha minden egyes ellátórendszer tökéletesen működne, hiszen akkor nincs szükség hiányt pótló szolgáltatásokra, a gyerekek egyformán részesülnének mindabban, amire szükségük van. Ehhez képest most ennek az ellenkezője igaz: épp azok a gyerekek jutnak el legkevésbé a koruknak megfelelő intézményekbe, akiknek a leginkább szükségük lenne rá, nekik jutnak a legsilányabb iskolák a legalacsonyabb pedagógiai minőséggel, ott a legdöcögősebb az orvosi ellátás, ahol a szegény és cigány gyerekek élnek, és fajlagosan is a leghátrányosabb helyzetű vidékeken van a legkevesebb szociális, oktatási és egészségügyi szakemberből.
 
A gyerekszegénység csökkentésére születő komplex programok épp ezt akarják pótolni, és bizonyítani, hogy mi kell a szegénység újratermelődésének megfékezésére. A mindenkori kormányok inkább csak erkölcsi, de annál kevésbé anyagi segítséggel támogatják ezeket a programokat.
 
Így ezen a területen is maradnak a pályázatok, a maguk egy-két-három évig tartó logikájával. Elindul, felépül és kiépül valami, a gyerekeknek fontos lesz, a szülőknek is, sőt előfordul, hogy már az intézményeknek is, hisz látják, hogy jobban megy minden (ez különösen az iskolában hat látványosan). De ha elfogy a pénz, abba kell hagyni. Ráadásul mielőtt elfogyna a pénz, a pályázati működés borzalmai miatt, már a „projektszakaszban” is megbicsaklások történnek.
 
New Yorkban van egy program, a Harlem Children’s Zone (Harlemi Gyerekek Zónája), ami közel negyven év alatt forrotta ki magát azzá a programmá, amelyről ma már elmondható, hogy az ebben résztvevő színes bőrű gyerekek szinte mindegyike sikerrel jut el a felsőfokú képzésig. A titka, hogy egész kicsi kortól, sőt az anyák terhességétől fogva szolgáltatások sorával következetesen egymásra épülő rendszerben tartja bent a gyerekeket a középiskola végéig. Nem ad lehetőséget a lemorzsolódásra, és mindenre gondol: az oktatásra, a szociális szükségletekre, a lelki szükségletekre, identitást ad és önképet erősít, és végső célként középosztályosítja az alsó- vagy osztály alatti (underclass) gettóban élő gyerekeket, akiknek egy-két évtizeddel ezelőtt még iskolai lemorzsolódás, börtön és drogbandákban töltött fiatal évek jutottak osztályrészül.
 
A program titka, hogy volt ideje kiforrni magát, a kezdeti sikertelenségeket ki lehetett küszöbölni, végig lehetett gondolni, hogy mi működik és mi nem, az anyagi háttér pedig biztosított volt. Ez az egyik legsikeresebb szociális program ma már Amerikában, amelyet Barack Obama – a Harlem Children’s Zone mintájára - tavaly több tucat amerikai nagyvárosban kormányzati támogatással indított útjára, és amihez persze érkeznek magánadományok is.
  
A mostani kormányzat úgy tűnik már a látszatát sem próbálja elkerülni annak, hogy két ország van ma Magyarországon. A két ország fenntartása drága, és tönkretesz mindent, ez látszik oktatásunk kettészakadásán és eredménytelenségén is. Holott az oktatás átalakítása, vagy a szegénység ellen küzdő programok megvalósítása az első lépések lehetnének az amúgy alapvetően iskolázottsági és foglalkoztatási problémán alapuló szegénység újratermelődésének megakadályozására, és az ország legsúlyosabb társadalmi bajainak kezelésére. De nem egy pályázati projekt részeként. Úgy nem fog menni. 

 

Címkék: oktatás szegénység magyar kormány támogatási pénzek kende ágnes

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tagokvagyunk.blog.hu/api/trackback/id/tr12746760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

benta 2011.03.18. 12:17:02

Sajnos igaza van a cikkírónak. A pályázatok időben korlátozottak, és amikor végük, általában nincs, vagy nincs azonnali folytatás, így az eredmények csak részeredmények lesznek, és alsikkadnak egy hosszú folyamatban.

tiriti 2011.03.18. 12:20:47

Önmagában sok igazság van a fenti, a magyar szegénységkezelési mechanizmusok kritikájában, de azt a kérdés a cikk szerzője sem teszi fel, hogy mi az emberi élet lényege.
Vajon az-e emberségünk lényege, hogy egyetemi diplomásként és hatékony, termelékeny munkaerőként éljük le életünket az egyre élesedő gazdasági versenyben?
Vajon tényleg reális lehetőség, hogy a földön mind a 7 (hamarosan 8-9) Mrd ember élhet-e a mai középosztályt jellemző fogyasztási színvonalon? Mit kezdünk majd azzal, ha ténylegesen megnövekszik a többet fogyasztó, a környezetet jobban szennyező, a természeti erőforrásokat egyre jobban felélő életmódú, középosztálybeliek tábora? Vajon tényleg a kisemmizett, szegénységben élő emberek diplomázatlansága a valódi oka a szegénységüknek, nem pedig az, hogy a felsőosztálybeliek kisajátították magunknak a megélhetéshez szükséges erőforrásokat, felhalmoztak hatalmas vagyonokat, amiből finanszírozzák a több tízszeres, százszoros fogyasztási szintjük fenntartását?
Milyen bizonyítékok is azok, amik azt mutatják, hogy a felsőoktatás valódi megoldást jelent az elidegenedés, a kizsákmányolás, a környezetrombolás problémáira, és lehetőséget biztosít az emberi lét lényegének (szeretet, összetartozás, bizalom, őszinteség, szolidaritás, közösség, önfeláldozás) gyakorlására?
Mit kezdünk azzal, hogy a civilizáció elmúlt pár ezer éves történelme során hatalmas technikai fejlődést értünk el abban a reményben, hogy ettől boldogabb, jobb életünk lesz, miközben a valóság éppen az ellenkezője: sose voltak ennyire szétesettek az emberi kapcsolatok, sosem volt ennyi magányos, szingli ember, sosem volt ennyi lelki beteg, sosem volt ennyire tömeges méretű az egoizmus korábban, mint manapság? Abszolút értelemben sem és arányaiban sem.
Vajon fog-e menni úgy a szegénység felszámolása, ha elfogadjuk emberi normának azt, hogy kevesek kaviáron éljenek és repülőgépen utazzanak, miközben sokaknak kenyér és víz alig jut csak, azaz másokat kizsákmányolva biztosítják a saját jólétüket? Indokol-e bármilyen tehetség, képesség akkora fogyasztási szintbeli különbségeket, ami a világot (de a még követendő mintául szolgáló USÁt) ma jellemzi?
Kedves Ágnes! Nem találkoztam még olyan interneten publikáló "szakemberrel", aki bármilyen kommentet komolyan megfontolt volna, most se számítok másra, de ha a fenti kérdésekre, az ellentmondások feloldására tudsz a gyakorlatban is bizonyított módszert, akkor oszd meg velem, kérlek!
Köszönöm,
Tiriti