(A szerző filozófus, újságíró.)
Egy demokratikus ország miniszterelnöke bejelentette, hogy egy kérdésben, sőt, bízvást mondhatjuk, egy Sorskérdésben népszavazást akar kiírni. Az EU vezető demokráciáinak vezetői hisztériás rohamot kaptak, a piac pedig fogta magát és összeomlott ijedtében.
Ezt az egész felfordulást a legtöbb helyen gazdasági kérdésként kezelték, illetve a görögbelpolitikai machinációk kontextusában szemlélték. Tanulságos azonban kicsit távolabbról is
megnézni, hogy mi derült ki arról, hogyan is gondolkodnak Európa legnagyobb hatalmú vezetői, a véleményformáló lapok, illetve mi magunk a demokráciáról.
Miért volt olyan rettentő ötlet a népszavazás ötlete? Miért kell a belpolitikai taktikázás eszközének tekinteni, miért nem lehet szimplán annak gondolni, ami valójában (amellett, hogy nyilván eközben volt taktikai oka is, mint az napnál világosabban kiderült) - vagyis hogy a görög nép megmondhatná, hogyan képzeli el a jövőjét, már azon belül, hogy pocsék lesz?
A standard válasz az, hogy azért rettentő ötlet ez, mert a görögök elutasították volna azt a mentőcsomagot, ami az egyetlen lehetséges kiút a helyzetből; pontosabban amiről a piac megmutatta, hogy ez az egyetlen kiút, amit (remélhetőleg) hajlandó elfogadni, a korábbi válságkezelő tervekkel szemben. A görög nép azonban nem lett volna hajlandó vállalni az elkerülhetetlen áldozatot; nem értette volna meg, hogy ha ezt leszavazná félelmében túlzott szenvedéstől, akkor nemcsak hogy magát teszi ki még nagyobb szenvedésnek, de ráadásul egész Európát.
Mi az a demokráciafelfogás, ami ebből a válaszból általánosítva kirajzolódik? Sajnos az, hogy a népet nem szabad megkérdezni az igazán fontos kérdésekben, mert még képes lesz arra, hogy rosszul döntsön, értsd: azt a választ adja, amiről a piac már eldöntötte, hogy az nem jó. Meg lehet kérdezni csip-csup ügyekben: az eleve eldőlt irányon belül milyen apróbb változtatásokat szeretne végrehajtani, milyen retorikába csomagolva szeretné ezt fogyasztani, mely társadalmi csoportoknak legyen egy kicsit jobb vagy rosszabb. Azonban azt, hogy úgy egészében merre menjenek a dolgok, nem szabad rábízni, mert csak rövid távú érdekeire, pillanatnyi jólétére fog tekinteni, és különben sem érti, hogy ez az irány miért szükségszerű.
Az az érdekes, hogy ezt eddig leginkább a globalizációkritikus, mostanában az Occupy Wall Street és hasonló mozgalmakban látható balos – hippi, radikális, fantaszta, paranoid stb. stb. – mozgalmak mondták. „Nincs valódi alternatíva, nem a nép dönt, hanem a piaci érdekek; a demokráciának csúfolt rendszerben csak a csip-csup ügyekbe van beleszólásunk, ezzel keltik azt a látszatot, mintha bármit is számítana az akaratunk.” Most, a görög népszavazási ötletre (fenyegetésre) adott reakciókból az derült ki, hogy pont ugyanez a mainstream álláspont is, pusztán az előjelben különbözik. A rendszerkritikus szerint mindez nem jó; a kapitalizmusbarát mainstream szerint ez jó, mert ha tényleg a népre bíznánk a döntéseket, akkor ő mindent csak szétbarmolna, aztán jönne a késő bánat, hogy én ezt nem akartam, de hát nem értek hozzá.
Máshonnan nézve: egy demokráciában a szívünkhöz kellene kapnunk, ha azt halljuk, hogy
valami „elkerülhetetlen”, hogy „ez az egyetlen lehetséges megoldás”. Soha nincs pusztán egyetlen lehetséges megoldás. (Kivéve talán olyan szélsőséges helyzeteket, mint mikor megtámadnak egy országot: akkor védekezni kell – de hogy hogyan, az már nem ilyen egyértelmű.)
A demokrácia arról szól, hogy a különféle lehetséges alternatívák közötti választás alapvetően és végső soron a népé (a választójoggal bíró állampolgárok így-úgy meghatározott többségéé). A nép ezt a jogát elsősorban választott képviselői útján gyakorolja; de esetenként akár közvetlenül is, ha mondjuk e képviselők legitimitásába vetett hit meginog (még ha jogilag meg is marad), vagy különösen fontos esetekben (szabályozva van, hogy ezek mikor állnak elő: mondjuk összejön ennyi meg ennyi aláírás).
Némileg sarkítva feltehetnénk a kérdést, hogy ha ezt a jogát pont ilyen sorsdöntő esetekben nem gyakorolhatja a nép, akkor minek is van ez a demokrácia nevű színjáték. Miért kell úgy tenni, mintha lenne beleszólása a népnek a fontos kérdésekbe, amikor ez nem igaz (szerencsére – mondja a mainstream). Nem jobb, de legalábbis praktikusabb akkor már az, ami mondjuk Kínában történik?
Ezekkel a kérdésekkel elég sok, a demokráciáról komolyan gondolkodó ember foglalkozik.
(Illetve azzal, amiről itt nem esett szó, de mélyen benne van a görög kérdésben: hogy mennyire lehet nemzetállami keretek között kezelni azokat a kérdéseket, amelyek túlmutatnak ezeken a kereteken; például ha a görög válság megoldása az egész EU-t érinti, akkor miért kizárólag a görögök szavazhatnának?) Jelenleg nem látszik olyan válasz, ami komoly tömegeket állított volna maga mögé.
De a görög válság és a népszavazási hiszti világosan megmutatta, hogy legalábbis a kérdést nem lehet megkerülni, ha kicsit is komolyan akarjuk venni azt, hogy demokráciában élünk.
Pontosabban van valamiféle válasz, válasszerűség, amit amúgy az EU is képvisel, amikor éppen nem kap hisztériás rohamot. Ez az, hogy készítsük fel a népet arra, hogy felelős döntéseket tudjon hozni; ne csak kérdezgessünk tőle dolgokat, hanem adjuk meg számára az eszközöket, amikkel fel tudja mérni, hogy melyik válasz mivel jár (ezek most állítólag csak a közgazdasági szakembereknek állnak rendelkezésére). Erről szólnak az európai oktatás- és kultúrpolitikai alapelvek, a felelős állampolgári létre való felkészítésről, arról, hogy a reflexió, hosszú távú gondolkodás, széles látókör, integráció, szolidaritás stb. kultúráját kell terjeszteni a gyerekkortól kezdve, de ott meg nem állva. Mindez amolyan puha, bölcsészes és utópisztikus dolognak tűnhet a közgazdaságtan állítólag kemény tényeivel szemben; lám, Európa vezetői sem hisznek abban, hogy mindez bármi jelentős eredményre vezetett volna mostanáig; vagyis abban, hogy a görög nép ezen értékeket szem előtt tartva, és nem rövid távú érdekeitől vezérelve döntött volna egy népszavazáson.
Viszont az Európai Unió, ha nem pusztán egy gazdasági társulás, akkor pont erre az utópiára épül, aminek a gyökerei amúgy a felvilágosodás koráig nyúlnak vissza. Lassú és bizonytalan folyamat az, aminek során elsajátítjuk ezeket az értékeket, még az is lehet, hogy nincs is ilyen, mert mondjuk az emberi természettel ellentétes: mi már csak olyanok vagyunk, hogy a kultúra máza rögvest leolvad rólunk, ha az anyagi érdekeink úgy kívánják. De még mindig jobb hinni ebben, mint beletörődve vagy cinikusan elfogadni, hogy a fontos dolgok mindig is a fejünk fölött fognak eldőlni, mert hülyék vagyunk hozzájuk, vagy akik számítanak, azok ezt gondolják rólunk.
