(A szerző újságíró, az Index gazdaság rovatának vezetője)
Rossz kompromisszum a görögmentés, de remekül illeszkedik az eurózóna rossz kompromisszumokkal teli múltjába.
Forintban kifejezni is nehéz, mennyi pénzről döntöttek csütörtök este az eurózóna találkozóján az EU valódi vezetői. Összesen durván 160 milliárd euró, 43 200 milliárd forint megmozgatásával ígérik pár év alatt valahogy rendezni Görögország helyzetét. Bár az összeg a teljes magyar GDP több mint másfélszerese, az éves központi költségvetés több mint háromszorosa (figyelem, egy bő 10 milliós ország a görögöké is, igaz, GDP-jük papíron a magyar duplája), már most sok kritikus hangot hallani, ami szerint nem lesz elég. Könnyen lehet.Már csak azért is - és ez talán még fontosabb kritika – mert ugyan újabb és újabb fogadkozások történtek megszorításokra, átalakításokra, reformokra, Görögország elmúlt bő tíz, vagy akár húsz évét elnézve nem lehet alaptalan a félelem, hogy fekete lyukba ömlik a pénz. A mostani helyzetben pedig már szinte nincs is a pénz és megszorítás, amivel a görög adósságpálya fenntarthatóvá lenne tehető. (A görög államadósság ma közel 100 ezer milliárd forintra rúg.)
A görög állam óriási tömeget foglalkoztatott jó fizetésekkel a közszférában, komoly és drága szociális hálót tartott fenn, hatalmas pénzeket ölt presztízsberuházásokba, miközben nem szedett adót, legalábbis hagyta, hogy az adócsalás magyar ésszel is szinte elképzelhetetlen méretű nemzeti sporttá váljon. Mindemellett ott az alacsony termelékenység, és még számos egyéb probléma, amit nagyjából úgy egyszerűsíthetünk le, hogy a görögök egyszerűen sokkal jobban éltek az elmúlt évtizedekben, mint amit gazdaságuk fejlettsége, az általuk végzett munka lehetővé tett volna. Csak az életszínvonaluk volt európai, a gazdaságuk és állami gazdaságpolitikájuk fejlettsége nem.
Ráadásul állami szinten is csaltak, loptak, hazudtak: statisztikákat hamisítva tudtak belépni az eurózónába, majd újabbakat manipulálva sokáig feltűnés nélkül bent maradni. Most pedig, amikor mindezért valakinek állnia kell a számlát, ahogy eddig is, arra várnak, hogy az EU megmenti őket.
Persze (azért nem túl durva) egyszerűsítések ezek, de így érthető, miért diktálja egy lecsupaszított közgazdsasági szemlélet, a józan paraszti ész és igazságérzet, hogy hagyni kellett volna a görögöket a fenébe. Menjenek csődbe, viseljék annak minden következményét, vezessék be újra a drachmát, vagy amit akarnak, pár évig ne fizessenek béreket meg nyugdíjakat, vagy rúgjanak ki százezreket, egyék meg ami főztek. Aztán bízzanak abban, hogy a piac előbb-utóbb felejt, de legalábbis néhány gyalázatos gazdasági visszaesést hozó év után már üzletet lát bennünk, és majd lesznek beruházások, új munkahelyek, elindul egy új fejlődés.
Két gond van ezzel. Az egyik, hogy nem egyedül ennék meg a főztjüket. Görögország nem egy távoli kis sziget, hanem ezer csatornán keresztül az unió szerves része. Ha azt mondják, hogy nem fizetnek, nulláról kezdenek mindent, az azt jelenti, hogy az európai bankok, nyugdíjalapok bukják el döntően a görög államkötvényekbe fektetett pénzüket, ami valójában a német és francia polgárok megtakarításából áll. Ráadásul Európában döcög a növekedés, a kilátások bizonytalanok, egy kis bankpánik a helyzet fűszerezéséhez évekre keresztbe tehet a kilábalásnak.
Mindez megint egyszerűsítés persze, de a lényeg, hogy nem tudjuk, senki nem tudja, mi lenne az ára Európa számára egy tényleges, rendes görög csődnek. Mennyire inogna meg a bankrendszer, mennyire esne vissza a növekedéshez elengedhetetlen hitelezés, milyen ára lenne a hosszan tartó bizalmi vákuumnak, amit korábban stabilnak hitt állampapír-befektetések elbukása okozna. És hogyan fizetné meg az eurózóna, hogy a jelenleginél is látványosabb jelét adja instabilitásának.
A görögmentés egy kompromisszum, egy olyan helyzetben, amikor jó megoldás már nem létezik, csak rossz és még rosszabb.
A másik gond, hogy az eddig írtak ellenére a jelenlegi helyzet nem egyedül a görögök főztje. Egy percig sem lehet felmenteni őket, sőt, a felelősség arányain sem érdemes vitatkozni, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy Európa, az EU és eurózóna is vastagon benne van abban, hogy idáig fajult a dolog. Nemcsak a görögmentés rossz kompromisszum, ma már nagyon jól látjuk, hogy az eurózóna megalakítását és működését is számos rossz kompromisszum kísérte.
Sőt: az unió egész fejlődéstörténete jobb és rosszabb kompromisszumok sorozata, hangsúlyosan beleértve ebbe nagyon sok bővítést is. A gazdasági (és kicsit politikai) közösségből lett, ma uniós szinten már inkább politikai, eurózóna szinten inkább gazdasági közösségben ugyanis szükségszerűen folyamatosan ütközött, ütközik és ütközni fog e két fő mozgatóelv.
Görögország 1952-ben lett a NATO tagja, együtt azzal a Törökországgal, amivel viszonyát évtizedeken át komoly feszültségek jellemezték. A felvétel oka nyilván nem a komoly görög haderőben, hanem az ország geopolitikai helyzetében keresendő a hidegháborús időszakban. Ráadásul Görögország minden volt az ezt követő 30 évben is, csak nem fejlett demokrácia és piacgazdaság: a polgárháború 1949-ben ugyan véget ért, de államformaváltás, katonai puccsok bőven akadtak még. 1981-ben, néhány évvel a katonai diktatúra vége után felvették őket az Európai Unióba, vagy ahogy akkor hívták, Európai Gazdasági Közösségbe.
Görögország akkori gazdasági fejlettsége sehol nem volt a már tag nyugat-európai országokéhoz képest. Csatlakozását alapvetően politikai okok indokolták, Európa stabilitást és demokráciákat akart látni a határain. A görög politikai fejlődést jutalmazni és ösztönözni kellett - ahogy később a rendszerváltás után, (igaz, éppen az előzményekből is tanulva már sokkal óvatosabban) jutalmazták a volt keleti blokk országait is.
Az unió egész bővítésének ez az egyik legfontosabb mozgatórugója: a délszláv háború intő példa arra, hogy bőven nem elképzelhetetlen fegyveres konfliktus a mi, nagyon fejlettnek gondolt kontinensünkön sem.
A békés együttélés egyik, a gazdagok által fizetendő ára az, hogy segíteni kell a szegényebbeket, alapvetően abban a reményben, hogy egy bizonyos szintre felhozva őket már egyedül is boldogulnak, és nem okoznak fejfájást. (Kicsiben: nem törnek be a házunkba, nagyban: nem háborúznak a határainktól pár kilométerre). A demokráciaexport mellé ezért pénzt is kell tenni. Erről szólnak a kohéziós alapok az unióban.
Persze azért szó nincs arról, hogy az uniós bővítés gazdaságilag ne lenne teljesen racionális, megtérülő befektetés: a nagyobb, egységesebb belső piac mindenkinek jó. Maradva az egyszerűsítésnél: német cégek egyszerre leigáznak minket, az olcsó munkaerőt kihasználva az autógyáraikkal, és még egy kicsit fogyasztunk is nekik a stuttgarti gyáraknál lényegesen olcsóbban előállított termékeikből. Mi meg kapunk munkát és vehetünk autót. Az elmaradottabb déli és keleti rész, ezek fejlesztése az egész unió gazdaságának lökést adtak.
A kérdés nyilván az, hogy az egyes esetekben, az egyes döntéseknél sikerült-e egészséges arányban figyelembe venni az ütköző szempontokat. Néha igen, néha nem. Görögország 1981-ben biztos, hogy nem volt érett gazdaságilag a csatlakozásra.
Ami a nagyobb baj, hogy Görögország biztosan nem volt elég érett a 2002-es euróbevezetésre sem. Nemcsak reálgazdasági mutatókban maradt el jócskán, hanem a vegytisztán számon kérhető fiskális elvárásokban is: a görög költségvetési hiány soha meg sem közelítette felülről a három százalékot, az államadósság 1-2 évben bukott szinte véletlenszerűen a GDP 100 százaléka alá. Oké, csaltak a statisztikákkal, de mennyit? És milyen alapokon áll az a monetáris unió, ahol ezt meg lehet tenni?
Instabil alapokon. Az eurózóna egy rozoga tákolmány a legkritikusabb hangok szerint, amiben sok az igazság. Európa az utóbbi időben kicsit előre rohant, a bővítési lázban lényegében próbaidő nélkül csinált megengedhetetlenül nagy monetáris uniót. Van ennek persze sok előnye is, de úgy tűnik, hogy most és a következő években a hátrányait fogjuk inkább látni. Voltak, akik tíz éve is mondták, most már mindenki látja: valutauniót eltérő fejlettségű országokkal, a költségvetési politikák laza összehangolásával és minimális felügyeletével, lényegében közös költségvetés nélkül nem lehet fenntartani. Monetáris uniót visszacsinálni viszont szintén elég nehéz. (Az eurózóna összesített államadóssága 85 százalék körül van, az USA-é 90 százalék felett: míg itt néhány ország a csőd szélén áll, az USA elsőrangú, 3A-as besorolásából készülnek egy A-t elvenni a minősítők. Ennyit tesz a központi gazdasági irányítás lehetősége. )
Így marad a korábbi rossz kompromisszumok árának újabb rossz kompromisszumokkal való megfizetése, és a remény, a hogy a korábbi “minél nagyobb annál jobb” típusú előrerohanás után most visszarohannak lerakni az alapokat.
