(A szerző újságíró. Három éve dolgozik Brüsszelben, jelenleg a HVG tudósítója.)
Franciaország miniszterelnöke, Francois Fillon szilveszteri egyiptomi családi nyaralására a pénteken megbukott egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak különgépével repült. Majd az országon belül közlekedve, és a Níluson hajókázva is az egyiptomi elnök vendégszeretetét élvezte. Igaz ugyan, hogy az efféle gesztusok politikai vezetők közt nem ritkák, viszont Fillon esete jól érzékelteti, hogy mennyire közel állt az egyiptomi (és a többi észak-afrikai) kormányhoz számos európai állam.
.jpg)
A hangzatos nagyra törő kezdeményezések szintjén remekül teljesít az Unió. Hiszen Líbia kivételével minden térségbeli országgal kötött megállapodást az Európai Szomszédságpolitika részeként, és jelentős támogatási pénzeket is folyósít arrafelé.
Mindezekre óriási szükség is van, hiszen a Balkán után az észak-afrikai országok jelentik Európa legközelebbi szomszédságát. Vannak nagy ügyek is, mint vízpolitika, migrációs kihívások vagy geopolitikai stratégia építése. Ráadásul osztozunk az európai civilizációt szárba szökkentő Földközi-tengeren, amelynek gazdasági jelentősége ma is felbecsülhetetlenül nagy.
Az elméletek szintjén ezt már a 60-70-es évektől figyelembe vették az európai államok, ennek bizonyítéka volt az úgynevezett globális mediterrán politika. Átfogó keretmegállapodást az Unió 1995-ben kötött az észak-afrikai országokkal. Ekkor Barcelonai Folyamat néven a kapcsolatok szorosabbra fűzését és összehangolt segítségnyújtást irányzott elő Brüsszel, mindenekelőtt francia és spanyol kezdeményezésre. Az 1995 és 1999 közötti időszakra 4,6 milliárd euró összértékű kezdeményezésből azonban csak igen keveset hívtak le sikerrel a megcélzott országok.
2008-ban az Euro-Med megállapodásokba új életet lehelendő, Nicolas Sarkozy francia elnök nagy csinnadrattával létrehozta a Mediterrán Uniót. Az új kezdeményezést azonban már létrejöttekor felvizezett, érdemi többletforrások nélkül elindított, szinte kizárólag francia és földközi-tengeri tagállamok érdekeit szolgáló látványakciónak bélyegezte a sajtó. Az igen kevés sikerrel büszkélkedő Mediterrán Unióra adott válaszként a németek vezetésével még ugyanabban az évben megindult a Keleti Partnerség felállítása is, a szomszédságpolitika kiegyensúlyozásának jegyében, vagyis belső vetélkedés lett a befolyási övezetekért a közös szomszédságpolitika helyett. (Itt a posztszovjet tagállamokkal való együttműködés a cél.)
A Mediterrán Unió észak-afrikai kritikusai szerint ráadásul az EU-pénzek folyósítása nagyrészt a rezsimek fenntartását segítette. Nem segítették az európaiak érdemben az átláthatóbb közélet létrejöttét, a szabadságjogok tiszteletben tartását vagy a térség felzárkózását. Szakértők szerint mikroszinten ugyan vannak értelmes kezdeményezések, de a pénzek nagy része nem hozott számottevő változást.
Összességében kijelenthető, hogy távolról sem olyan elmélyült a gazdasági együttműködés Észak-Afrikával, mint ahogy azt az európai államok szeretnék látni és láttatni.
Ez azonban nem elsősorban Brüsszel hibája, sokkal inkább annak tudható be, hogy a legfontosabb döntések bilateriális szinten születnek meg. Ez pedig rontja az Unió esélyeit, hogy egységes hangon tárgyaljon a déli szomszédaival. Ebből a szempontból Észak-Afrika kapcsán nagyon hasonló problémákkal küzd az EU, mint általában az egységes külpolitikai arculata létrehozása terén.
Az Európai Unió mentségére legyen mondva, hogy a helyi sajátosságok - vagyis, hogy a Mediterrán Unió országai nagyon eltérő fejlettségi szinten vannak - szinte lehetetlenné teszi az összehangolt tárgyalásokat. A partnerségben résztvevő országok közt feszülő ellentétek pedig tovább nehezítik a kooperációt.
Ezek tükrében kevéssé meglepő, hogy a rövid távú gazdasági érdekekért cserébe az európai országok szinte mindent elnéztek a térség autoriter vezetőinek. Keblükre ölelték ezzel a hatalmukat félkatonai rendszerrel fenntartó diktátorokat.
Erre jön rá, hogy az Unió az egyre megállíthatatlanabbnak tűnő elöregedés ellenére a lehető legkevésbé nyitott migrációs politikát folytatja. Az internet az észak-afrikai fiatalok látómezejére helyezte a “tejjel-mézzel folyó Európát”. De ez a vidék egyben elérhetetlen is, és ez tovább fokozza a feszültségeket.
Európának nagyobb felelősséget kellene vállalnia a demokratikus törekvések elősegítésében. Márpedig ennek csak a gazdasági együttműködés lehet a motorja, amelyhez nem elegek többé az európai kormányok eddigi félmegoldásai.
Az egyik legkézenfekvőbb megoldás az energetikai kapcsolatok erősítése lenne. A régóta tervezett szaharai napkollektor napelem hálózat, a Desertec vagy óriási szélkerék farmok telepítése egyszerre látná el Európát és a térséget megújuló villamos energiával, és juttatná jelentős bevételhez Észak-Afrikát.
A jelentős infrastrukturális beruházások nyomán a helyi stabilitás kiemelt fontosságúvá válna Európának is. A stabilitás és a gazdasági kapcsolatok szorosabbá válása pedig további befektetéseket, technológiai transzfert és az együttműködés egyéb formáit juttathatná a Földközi-tenger déli partjára.
