Valószínűleg leghagymázasabb álmaiban sem sejtette I. Alfonz portugál király (1109-1185), hogy neve milyen szövegkörnyezetben fog előkerülni több mint kilencszáz évvel halála után. Portugál hackerek meglehetősen vulgáris hangnemben közölték a Moody’s feltört honlapján nemrég, hogy a hitelminősítő melyik részébe kívánják szúrni az államalapítóként tisztelt Alfonz kardját. A heves reakciót az váltotta ki, hogy a Moody’s július elején egyszerre négy fokozattal, Baa1-ről Ba2-es bóvli szintre rontotta le az ibériai ország adósbesorolását.

A Moody’s húzásán azonban korántsem csak a bosszúvágyó portugál hackerek akadtak fenn. A júniusi választások után hatalomra került jobbközép portugál kabinet ambiciózus takarékossági intézkedéseket hirdetett meg, és az ország adósságmutatói is elmaradnak Görögország drámai adataitól (nem beszélve arról, hogy például a rosszabb deficitkilátásokkal rendelkező, és hasonlóan magas adósságállományon ülő britek még mindig a legjobb besorolást élvezik).

 

A Portugáliával szemben indokolatlannak tartott szigor nyomán nemcsak Lisszabonban, hanem Brüsszelben is újra felkorbácsolódtak a hitelminősítőkkel szembeni indulatok, ismét harcias nyilatkozatokra késztetve az Európai Bizottságot. A hitelminősítők pedig szinte mintha direkt hergelni próbálnák a hitelválság miatt amúgy is feszült uniós vezetőket és gazdasági szakembereket, tovább sorozták a hónap során az euróövezetet. Pár nappal a portugál bejelentés után a bankmentések miatt nehéz helyzetbe került, de amúgy példásan takarékoskodó Írországot is Ba1-es bóvli kategóriába minősítette le a Moody’s. Emellett Olaszország és Spanyolország kapcsán se fukarkodott vészjósló kijelentésekkel a három nagy ügynökség, Görögország kapcsán pedig imamalomszerűen ismételgetik, hogy bármilyen adósság-átütemezést államcsődnek tekintenek.

 

A kíméletlen attakra reagálva Michel Barnier belső piacokért felelős biztos felvetette, hogy meg kellene tiltani a pénzügyi mentőcsomagban részesülő euróövezeti tagállamok minősítését, Viviane Reding igazságügyi biztos pedig egyenesen a Moody’s, a Standard & Poor’s és a Fitch szétdarabolását szorgalmazta.

 

A „három naggyal” szembeni harag korántsem újkeletű. Brüsszel a 2008-ban kirobbant hitelválság óta fáradozik az ügynökségek hatalmának megtörésén, miután a minősítők gátlástalanul adtak prémium besorolásokat azoknak a kötegelt jelzálogpiaci értékpapíroknak, amelyek aztán a pénzpiaci összeomlást előidézték. Az amúgy megfellebbezhetetlen szigorával kérkedő Moody’s, Fitch és Standard & Poor’s számára nem okozott összeférhetetlenségi aggályokat, hogy rendszeresen a minősítendő értékpapírt kibocsátó pénzintézettől kapták az erre vonatkozó megbízást.

 

Az uniós erőfeszítések fő célja eredetileg az volt, hogy a minősítők tevékenységének egységes európai felügyeletével, illetve az ügynökségek közötti piaci verseny erősítésével elkerülhetővé váljanak a jövőben a hasonló visszaélések. Mindezek eredményeképpen a nemrég felállt Európai Értékpapír-piac Hatóság (ESMA) felügyeleti jogot kapott az EU területén működő hitelminősítők felett, abban az esetben is, ha székhelyük az unión kívül – például az USA-ban – található. A Bizottság egyik rendelete értelmében ugyanakkor már korábban, 2010 decemberétől kezdve kötelezővé vált a hitelminősítők regisztrálása, illetve a brüsszeli testület azt is megtiltotta, hogy a minősítéssel párhuzamosan pénzügyi tanácsadói tevékenységet is folytassanak.

 

A bökkenő csak ott van, hogy a Brüsszelből mostanában hallható követelések valójában nehezen összeegyeztethetők a szabályozásban ténylegesen megvalósult szigorítások céljaival. A bajban lévő euróövezeti államok sorozatos – és esetenként értelmetlennek, sőt kifejezetten romboló szándékúnak tűnő – leminősítései kapcsán a túlzott szigort vetik az ügynökségek szemére. Ehhez képest a kétes minőségű jelzálogpiaci értékpapírok által kapott jó besorolásoknál éppen a szigor hiánya miatt követelték, hogy nézzenek az oligopóliumot alkotó három ügynökség körmére.

 

A piaci felbolydulásokat és megugró kötvényhozamokat eredményező állam-leminősítések kapcsán alapvetően két megoldási javaslattal szoktak előállni a felháborodott európai politikusok. Korlátozzák a három amerikai hitelminősítők kompetenciáját (mint fentebb Barnier), vagy hozzanak létre egy új, európai ügynökséget, amely majd méltányos minősítéseivel kompenzálhatja a Fitch, Moody’s és a Standard & Poor’s túlhatalmát.

 

Az utóbbi felvetéssel kapcsolatban több probléma is adódik. Egy állami kézben lévő, vagy akár az Európai Központi Bank által működtetett ügynökség kapcsán joggal merül fel a kifogás, hogy euróövezeti államokról kellene reális minősítéseket kiadnia, miközben ezen országoktól függ a működése. Ez hasonló összeférhetetlenségi dilemmát vet fel, mint a bankok megrendelésére készített értékpapír-minősítés a pénzügyi válság előtt – mutatott rá nemrég az ESMA vezetője, Steven Maijoor. Egy állami/uniós hátterű intézmény felállítására ugyanakkor elenyésző az esély, hiszen maga az EKB fogalmazta meg egy februári közleményében, hogy ellenezne egy ilyen lépést.

 

Egy magánkézben lévő európai ügynökséggel kapcsolatban, amely egyes sajtóértesülések szerint már 2012 második negyedétől megkezdheti az államadósságok minősítését, szintén komoly kérdőjelek merülnek fel. Egyrészt rögtön adja magát a probléma, hogy hiába magáncégek dobják össze a leendő tulajdonosok egy alapítvány létrehozásához szükséges 300 millió eurós induló tőkét, az életre hívó indíttatás mégsem független a politikától. De ha ettől el is tekintünk, korántsem biztos, hogy az „újonc” ügynökség képes lesz megvetni a lábát a nemzetközi versenyben. Ráadásul a projekt finanszírozóiként kiszemelt bankok és más cégek egyelőre nem tűnnek túlságosan lelkesnek, mivel semmilyen garanciát nem látnak arra, hogy az új európai ügynökség valóban képes lesz növelni a versenyt, kiegyensúlyozottabb minősítésékre késztetve ezzel a három amerikai konkurenst.

 

A fentebb sorolt nehézségek, illetve az uniós kirohanások és a tényleges cselekvési clehetőségek közötti szakadék azonban nem jelentheti azt, hogy ne kellene törekedni az amerikai hitelminősítők működésével kapcsolatos visszaélések felszámolására. Sajnos azonban a tengerentúli cégek dominanciáját komoly európai hídfőállások is támogatják.

 

Ahogyan az várható volt, az alapvetően angolszász pénzügyi kultúrát megtestesítő Moody’s, Fitch és Standard & Poor’s ellenében tervezett EU-s minősítő terve Londonból kapta a legélesebb európai kritikákat. A Lordok Házának pénzügyi bizottsága a három nagy feletti ellenőrzés erősítését szorgalmazta egy új rivális létrehozása helyett. Még egyértelműbben fogalmazott a testület Barnier biztos azon javaslatával kapcsolatban, hogy tiltsák meg a mentőövet igénybe vevő euróövezeti államok minősítését a három nagy számára. A britek szerint ugyanis ez olyan lenne, mintha „a rossz hírt hozó küldöncöt lőnék le”. E rendkívül frappánsnak ható fordulatnak azonban van egy súlyos szépséghibája: csak akkor lehet komolyan venni, ha biztosra vehetjük, hogy a „küldöncnek” a legkisebb mértékben sem áll érdekében és módjában az üzenet tartalmának befolyásolása. A Moody’s, a Standard & Poor’s és a Fitch tulajdonosi szerkezetét, illetve előéletét figyelembe véve azonban ez a feltételezés olyannyira naivnak tűnik, hogy az embernek óhatatlanul egy magyar szófordulat jut eszébe: aki ilyet állít, az vagy hülye, vagy hazudik.