(A szerző a Nézőpont Intézet elemzője.)
A valutatartalék a „a nép vére és izzadsága, amit arra használnak, hogy megmentsék belőle a falánk és lusta görögöket” – háborgott egy kínai blogger a pekingi kormány európai kötvényvásárlási tervei miatt. A bejegyzés heves hangvétele több érdekes tanulsággal is szolgál. Egyfelől jól érzékelteti, hogy a kínai közvéleményt is élénken foglalkoztatja, hogy mekkora szerepet vállal Peking az euróövezeti hitelválság megoldásában. Másrészt az ilyen jellegű bejegyzések tömeges megjelenése arra is utal, hogy a pártvezetés immár nem ignorálhatja teljes mértékben az európai befektetésekkel kapcsolatos lakossági ellenállást.
Peking persze korántsem jószolgálati indíttatásból, hanem jól megragadható, esetenként kényszerítő erejű gazdasági érdekek miatt nyúl a zsebébe, amikor egyes bajba került euróövezeti tagállamok kisegítéséről van szó. Egyrészt ott van a legtöbbet hangoztatott érv, vagyis az, hogy az EU Kína legfontosabb kereskedelmi partnere: a 27 tagállamba irányuló export 282 milliárd eurót tett ki 2010-ben, ami a válságos idők ellenére is 19 százalékkal haladja meg az egy évvel korábbi volument.
Nyilvánvalónak tűnik hát, hogy Peking saját eszközeihez mérten igyekszik hozzájárulni az európai kereslet fenntartásához, különös tekintettel az áruk zömét felvevő euróövezetre. A másik szintén kézenfekvő ok a beavatkozásra pedig az, hogy a 3200 milliárd dollárosra becsült kínai valutatartalék negyede már most is euróalapú értékpapírokban van, vagyis Peking a monetáris unió kisegítésekor saját vagyonának az értékét is védi.
A valutatartalékok részben külföldi befektetése mellett ugyanakkor kevésbé nyilvánvaló érvek is szólnak. Így például az is, hogyha a hazai követeléseknek engedve sokkal nagyobb mértékben fordítanák a forrásokat a honi gazdaság megsegítésére, akkor nagy mennyiségű eurót és dollárt kellene jüanra váltani, ami óhatatlanul a kínai fizetőeszköz felértékelődéshez vezetne. Ez pedig kellemetlenül érintené a kulcsfontosságú nemzetgazdasági tényezőnek számító exportot.
A fenti megfontolások mellett ráadásul Peking egyéb célkitűzéseit is szem előtt tartja, amikor segítő kezet nyújt az euróövezetnek. Így például azt várja Brüsszeltől, hogy Kínát is ismerje el végre piacgazdaságként, ami automatikusan a még fennálló kereskedelmi korlátozások megszüntetését vonná maga után. Ráadásképp pedig a kínaiak erőteljes európai szerepvállalása mellett mind bizarrabbá válna, ha Brüsszel vagy egyes uniós kormányok továbbra is a demokratikus szabadságjogok hiányát kérnék számon a pekingi vezetésen.
Mindezek ellenére egyre nehezebb megmagyarázni a kínai lakosságnak, hogy miért a jólétben élő európaiak megmentésére költik az ország tartalékait, miközben az 1,3 milliárdosra becsült népességből több mint 200 millióan élnek a létminimumon vagy az alatt. Jóllehet a kínai vezetők nem függnek úgy az állampolgárok szimpátiájától, mind a demokratikus úton választott politikusok, a feltűnően hangos lakossági elégedetlenkedés belső harcokat válthat ki a Kommunista Párt felső vezetésében. A második hivatali ciklusának utolsó évét töltő Hu Csin-tao államfő pedig valószínűleg kényesen ügyelni fog arra, hogy ne váltson ki nagy elégedetlenséget olyan lépésekkel, amelyeket az EU irányában tanúsított túlzott nagylelkűségként lehet értékelni.
A kínai értelmiség egy része már most is azt követeli, hogy Peking csak nagyon kemény feltételek mellett legyen hajlandó közreműködni az euróövezeti hitelválság megoldásában. „Kína készen áll arra, hogy az IMF-fel és a Világbankkal együttműködve segítsen Európának a hitelválság leküzdésében” – nyilatkozta nemrég Li Jung pénzügyminiszter-helyettes. Azt, hogy a Világbank segítségét kapcsolatba hozta az uniós helyzettel a kínai politikus, akár alázásként is felfoghatnák az európaiak, hiszen egy olyan – alapvetően nyugati alapítású – szervezetről van szó, amely fő profilját tekintve bajba került fejlődő országok támogatására hivatott.
Mindezek fényében különösen pikánsnak tűnő helyzet állt elő, amikor a Világbank „testvérszervezete”, a Nemzetközi Valutaalap francia elnöke „perselyezett” november elején Kínában több befektetésért. Christine Lagarde ékesszólóan igyekezett ecsetelni a házigazdáknak, mekkora veszélyt jelent az euróövezet instabilitása a kínai-, és általában a globális gazdasági növekedésre nézve.
Ez az egyre inkább kioktató kínai hangnem köszönt vissza abban az interjúban is, amit a kínai gazdaságpolitika egyik fő alakítója, Ju Jongding adott a Handelsblattnak. Ju az euróövezet pénzpolitikájának átláthatóbbá és egyértelműbbé tételét sürgette, illetve az olyan stabil helyzetben lévő tagállamok nagyobb szerepvállalását, mint például Németország. A pekingi jegybank monetáris tanácsának egykori tagja ugyanakkor szemrebbenés nélkül javasolta az EKB-nak, hogy vásároljon az eddiginél jóval több olasz kötvényt, jóllehet szakmai múltja révén tisztában kell lennie az ilyen jellegű likviditásnövelésben rejlő kockázatokkal. Ez utóbbi felvetés körülbelül annyi empátiáról tanúskodik az európai helyzettel kapcsolatban, mintha egy Párizs által delegált „tanácsadó” mondta volna valamelyik közép-afrikai állam politikusainak azzal a céllal, hogy bizonyos francia szempontokat érvényesítsen.
A kínaiak európai szerepvállalása körüli vita szintén érdekes momentuma, hogy igazából senki nem tudja pontosan, tulajdonképpen mire is költi a pénzét Peking. Annyit nagy valószínűséggel ki lehet jelenteni, hogy a 3200 milliárd dolláros valutatartalék 25 százaléka van euró alapú értékpapírokban. Azt azonban, hogy ezen belül mekkora arányt képviselnek a görög, portugál és a hozzájuk hasonló hátországgal bíró kötvények, senki sem tudja. A szakértői becslések általában azt valószínűsítik, hogy az állomány zömét német állampapírok teszik ki, miközben a válságországokból mindeddig csupán néhány milliárd euró értékben vásároltak kötvényeket.
A kínai befektetések természetesen korántsem korlátozódnak kötvényvásárlásokra. A dél-európai államok kiszolgáltatott helyzetét Peking közvetlenül arra is megpróbálja felhasználni, hogy támogassa a nagy állami cégek európai terjeszkedését, illetve hogy újabb piacokat biztosítson a számukra. Így például a pireuszi kikötő konténertermináljának hasznosítási jogait 35 évre megvásárolta Cosco szállítmányozási óriáskonszern, és az athéni repülőtér 2026 és 2046 közötti üzemeltetési jogának elnyeréséért is ringbe szálltak a kínaiak. Az athéni és a pekingi kormány pedig egy olyan megállapodást is aláírt, amelynek értelmében a görög hajózási társaságok 4 milliárd euró hitelhez juthatnak, azzal a kikötéssel, hogy a pénzből kínai gyártmányú hajókat vásárolnak.
Miközben a szorongatott helyzetben lévő görög politikusok sikerként könyvelik el a kínai források bevonását, a kínai kézbe került cégek alkalmazottai számára nem mindig ilyen rózsásak a kilátások. Az új tulajdonos ahhoz szokott hozzá otthon ugyanis, hogy sok mindent megengedhet magának az olcsó működés érdekében. Így például a Kína „európai kapujaként” is emlegetett Pireuszban kirúgták a tapasztalt kikötői munkásokat, és helyükre képzetlen dolgozókat vettek fel, harmadakkora bérért.
