Magyarország nem lépett be/nem írta alá/kimaradt, Orbán átlépte a Rubicont. A még hosszan sorolható, különböző érzelmi töltetű megfogalmazások is mutatják, meglehetősen ellentmondásos annak értékelése, hogy Magyarország nem csatlakozott a huszonhárom EU-tagállam által március 25-én aláírt versenyképességi paktumhoz.

 

Érdemes rögtön a számoknál maradni: 23 tagállam írta alá a megállapodást, azaz nem egyedül Magyarország döntött úgy, ahogy. A régióból a csehek, rajtuk kívül pedig a svédek és a britek sem írtak alá. Egyelőre.

 

Na nem mintha bármelyik kimaradó ország azt jelezte volna, hogy időt kér még, vagy később akar belépni. Mégis indokolt hangsúlyozni: egyetlen uniós megállapodás sem zárt, mindig lehet később csatlakozni. A versenyképességi paktum esetében pedig nem is csak arról van szó, hogy a körülmények változhatnak, politikai garnitúrák cserélődhetnek, hanem arról, hogy annak tartalommal való feltöltése bizonyos pontoknál még hátra van. A mostani aláírás részben egy szándéknyilatkozatnak tekinthető, de azt, hogy a legtöbb vitát kiváltó, az adóalap-harmonizációról szóló megállapodás pontosan mit is jelent majd, még nem tudni. Az, hogy milyen kedvezményeket kell kiirtani a csatlakozó országokban és mik maradhatnak, az további egyeztetéseken dől el.

 

Ezen egyeztetésekben persze a kimaradók nem vesznek részt - erre utalt a lengyel miniszterelnök is országa csatlakozását indokolva, mondván “ha nem az asztalnál ülsz, lehet hogy az étlapon vagy”. És persze nehéz is lenne azt gondolni, hogy a magyar kormány azért maradt távol, mert - az így biztosan nélküle kidolgozandó - részletek ismeretében kívánna dönteni; de nem is csak azért, mert a távolmaradás egyébként kiválóan beleillik a ‘Brüsszel ne diktáljon nekünk’ típusú kommunikációba-politikába.

 

A versenyképességi paktum ugyanis részben úgy tenné versenyképesebbé Európát, hogy a tagállamok közötti adóversenyt bizony ténylegesen korlátozná. Az adókulcsok maradhatnának eltérőek, de azt már előírnák, hogy az adóalap milyen tételekkel lenne csökkenthető: ez pedig sok esetben meghatározóbb, mint a hétköznapokban sokkal többet emlegetett adókulcs. A Magyarországon beruházó multik az elmúlt 20 évben a kormányok és az adórendszer változásaitól függetlenül a legkülönfélébb, részben egyéni alkukban érték el azt, hogy különböző kedvezményekkel - beruházások elszámolása stb. - a tényleges adóterhük a mindenkori kalkulálható adószintnél lényegesen enyhébb legyen. Ezzel - és persze az alacsonyabb adókulcsokkal – tudtuk ellensúlyozni, hogy idehozzák fejlesztési központjukat, pedig kevés az autópálya és koszosak a vonatok. (Meg persze, az alacsonyabb bérekkel, de ezek sem mindig kompenzálják az infrastrukturális lemaradást vagy más hátrányokat.) Az adókulcsok egyébként időközben maguktól is konvergálnak az EU-ban, fejlett középső országok folyamatos csökkentési kényszerben voltak a periféria feltörekvő államai miatt.

 

Azaz zajlik az adóverseny. De az adóverseny, bármilyen jó is, nem folytatható korlátlanul: ha azt akarjuk, hogy a németek mentsék meg szükség esetén az eurót és Európát, ahhoz nagy és erős állam, nagy és erős gazdaság kell, aminek vannak a költségei is. Túlzó a leegyszerűsítés nyilván, de nagyjából azt is lehet mondani, hogy el kell dönteni: az EU az USA-val, Kínával, majd egyre inkább Afrikával szemben akarja versenyképességét, - hát mondjuk - megőrizni, vagy el lesz foglalva azzal, hogy legfejlettebb országaiból távozó iparáért küzd a saját perifériájával, belső, de még korántsem egységes piacával. Például a mi régiónk országaival, amelyek egyébként mielőbb a nyugati bérszínvonalat szeretnék elérni, így versenyképességükből e tekintetben szükségszerűen veszítenek a következő tíz évben.

 

Ez már persze sokkal átfogóbb kérdés, és a válaszok sem egyértelműek. Magyarország álláspontja viszont igen. A magyar kormányfő stratégiai szempontból sem tartja jó ötletnek az európai adóverseny megszüntetését, hozzátéve, hogy a paktum másik öt pontját viszont aláírás nélkül is teljesítjük.

 

Az mindenesetre biztos, és jellemzően még a paktum alá nem írásának legélesebb kritikusai is elismerik: rövid távon Magyarország nyerhet a kimaradással, pláne úgy, hogy a térségből csak a csehek maradtak velünk egy hajóban. Simán aláígérhetünk a 23-aknak, és ez is nem titkolt célunk: “Európa legversenyképesebb adórendszerét akarjuk, ehhez független adórendszer kell“ - indokolta a kimaradást a miniszterelnök.

 

Hosszabb távon a döntés már megkérdőjelezhető: az adóalap-harmonizációt ugyan a cégek számára azért mondják előnyösnek, mert nem kell minden országban külön számolniuk, és erre stábot fenntartaniuk, de egy vonzó adórendszerrel aligha azon bukunk majd, hogy a multik a bonyolultabb számítások miatt levesznek minket a beruházási térképről. Legalábbis, ha megteszik, aligha az adórendszer eltérése miatt. A kérdés inkább az lehet, hogy a német-francia tengely támogatta megegyezésből való kimaradás milyen rosszalló pillantásokat eredményez még a későbbiekben, és Európa vezető politikusainak e pillantásait hogyan értelmezik majd a cégek, amikor beruházási döntést hoznak. Mennyi pénzt ér meg, ha Merkel összevonja a szemöldökét? A paktum ugyanis összességében egy komoly és fontos lépés az unió tényleges gazdasági integrációjában, és az EU jövője, gazdasági erejének fenntarthatósága szempontjából is meghatározó lehet. Nem elitklubból maradtunk ki, hanem a belső piac egységesítése felé tett lépésből, az ennek érdekében hozott közös áldozatvállalásból, egyfajta kölcsönös segítségnyújtásból. Megintcsak némi egyszerűsítéssel élve: a németek és franciák joggal várják el, hogy ha a válság idején a fél unió tőlük várja a mentőövet, egyébként pedig nettó befizetők, az ottani adókból állnak össze a felzárkóztatási alapok, akkor a másik pillanatban a megsegített országok - részben éppen az uniós támogatásoknak köszönhetően - is alacsonyabbra kalibrált adóterheikkel ne szipkázzák el a jól adózó cégeket.