“Brüsszelben minden érdeket és politikai döntést a saját szájízük szerint írnak át a multinacionális vállalatok” - hangzik gyakran az eurószkeptikus érvelés. “Dehogy! Az európai intézmények működése, döntési folyamatai világviszonylatban is nyitott könyvek, amelyekbe bárki bármikor bepillanthat, a dokumentumok hozzáférhetőek, a közszolgák elérhetőek, az Európai Bizottság és a Parlament minden polgár kérdésére köteles érdemi választ adni” - összegezhető a hivatalos intézményi válasz.

 

És valóban, a jogalkotást előkészítő szövegek, meghallgatások, társadalmi viták mind-mind nyilvánosak és hozzáférhetők számos európai nyelven. Akit érdekel, követheti az EP-ben zajló szakbizottsági vitákat, plenáris üléseket, pártok meghallgatásait, de még a miniszterek egyes tanácsi meghallgatásait is. Európa tehát bizonyos értelemben segíti tájékozódni vágyó polgárait, legyen szó bármelyik közösségi intézményről.

 

Ennek ellenére szinte mindegy, hogy kit kérdezünk vagy milyen forrásból származó tanulmányt olvasunk, mind hasonló következtetésekre jutnak a lobbisták témájában. Ezek szerint a vállalati érdekek a döntéselőkészítésekkor a legtöbb területen nagyobb súllyal számítanak, mint a polgárok, civil és tudományos szervezetek véleményei.

 

Az utóbbi 25 évben becslések szerint a 600-ról 15 ezer fősre duzzadt lobbista had Európa fővárosában túlnyomó részt a gazdasági, vállalati, ipari érdekek által megfizetve igyekszik befolyást gyakorolni a döntésekre. A lobbisták 70 százaléka ipari és vállalati érdekeket képvisel, 20 százalék helyi, regionális vagy nemzetközi szervezeteket, míg a fennmaradó mindössze tíz százalék lobbizik civil szervezetekért.

 

A probléma nem az, hogy a lobbizás - magyarán érdekképviselet - alapjában véve rossz és tiltandó dolog lenne. Az egész Európai Unió azért működőképes évtizedek óta, mert képes hatékonyan becsatornázni azt a tömérdek véleményt és érdeket, amely huszonhét tagállamát és saját intézményeit jellemzi.

 

A látszólagos és nagyban hangoztatott “átláthatóság élharcosa” szerep azonban erősen sántít a lobbizás szabályozott keretek közé terelését illetően. Kiábrándító, hogy milyen kevéssé védi az EU 500 millió polgára érdekeit a pénzügyi, élelmiszerbiztonsági, környezetvédelmi, energetikai és még sok uniós jogalkotást nagy hatékonysággal felvizező vagy formáló vállalatokkal szemben.

 

Miközben az utóbbi évekre a nemzeti jogalkotások 30-40 százaléka EU döntéseken és szabályokon alapszik - amely arány például a környezetvédelem terén 60 százalékos - addig az intézményekben továbbra is igen kiforratlan szabályozás köti a köztisztviselőket, EP képviselőket és a biztosokat. Ráadásul az utóbbi években a több mint ezer brüsszeli újságíróból alig 700 maradt a városban, így a független vigyázó szemek számának csökkenése nyomán őrkutya szerepét is kevésbé képes betöltetni a média.

 

Aggodalomra adhat okot, hogy már a jogalkotási folyamatok kezdetén - emberi erőforrás kapacitás szűkében - rengeteg külső szakértővel dolgozik az Európai Bizottság. E szakértők közt szintén felülreprezentáltak az üzleti érdekeket artikulálók. A különböző témák kapcsán az EB-vel együttműködő külső tanácsadók, illetve az őket tömörítő tanácsadó csoportokból jelenleg körülbelül 1000-et tart fenn - 38 ezer tanácsadóval - az európai intézményi struktúra.

 

Már az önmagában visszás, hogy ezek csoportok személyi összetételét egészen a legutóbbi évekig titokban tartotta a Bizottság, és csak civil nyomásra tette nagy nehezen közzé többségüket. A publikált információk alapján 7500 tanácsadó erősen köthető ipari vagy üzleti érdekekhez, több mint 100 kiemelten fontos tanácsadó csoportban többséget alkotva.

 

Így történt például, hogy a CARS 21 nevű, az EB-n belül működő autóipari lobbi a német autógyáraknak leginkább megfelelő módon vizezte fel a gépjárművek CO2 kibocsátását szabályozó irányelvet. Hasonlóan az Areva, a BP és a Siemens lobbitevékenysége nyomán támogatja ma is százmillió eurókkal a széndioxid-megkötésének és geológiai tárolásának megvalósítását célzó technológiai kísérletezgetést az unió. A válság nyomán a banki szabályozás átgondolásával megbízott De Larosière csoport - amelynek nyolcból öt tagja európai pénzügyi vállalatokban érdekelt - ajánlásait módosítások nélkül terjesztette be az EB.

 

Az ex uniós biztosok magatartási kódexének tavaszi módosítása ellenére - amelyet az EP kényszerített ki a biztosok idei fizetésének részleges befagyasztásával – sem lehet kizárni, hogy ne lehessen bárkiből politikai megbízatása után azon melegében lobbista. A szabályokat ugyanis túl könnyű kijátszani. Az első Barroso kabinet 13 távozó biztosa közül legalább hatról derült ki feketén-fehéren, hogy bankok, óriásvállalatok, lobbicégek vezető tanácsadói posztjaiba távoztak. Egyetlen esetben, Charles McCreevy ügyében nem engedte az erre hivatott belső EB bizottság, hogy egy mérgezett kötvényekkel kereskedő bank vezetésébe üljön a volt belsőpiaci biztos, aki ennek ellenére megtarthatta jól fizető posztját a Ryanair légitársaságnál.

 

Az úgynevezett cooling off period kérdése mellett ez azért is érdekes, mert míg a volt biztosoknak 18 hónapon át kell jelezniük az EB felé ha új munkát vállalnak, közben három éven át jár nekik 20278 eurós biztosi alapfizetésük 40-65 százaléka. Pont azért, hogy előző állásukkal összeférhetetlen munkát ne vállaljanak el.

 

Ahhoz is a Sunday Times az EP képviselők megvesztegetését bizonyító oknyomozó cikke kellett, hogy az EP a saját szabályainak szigorítására rászánja magát. A lap által tavasszal megkörnyékezett hatvan EP képviselőből négy vállalta volna, hogy pénzért beadja a magát lobbiszervezetnek kiadó újságírók által kért módosító indítványokat. Ráadásul az EP már a 90-es években nyíltan beszél arról, hogy képviselők és asszisztenseik másodállásai gyakran vezetnek érdekütközéshez, mégsem sikerült érdemi változásokat elérni ezen a területen azóta sem.

 

A lobbiszabályozást nemzetközi összehasonlításban elemző egyetemi kutatók eredményei szerint az EP és az EB eddigi szabályozása teljesen komolytalan, összevetve például az Egyesült Államok vagy Kanada hasonló reguláival.

 

Az új, immár a Parlament és a Bizottság által osztott lobbi regiszter ugyan szigorít valamit a szabályokon, de továbbra sem tekinthető kötelező érvényűnek. A téma tudományos kutatói szerint ahhoz független beszámoló rendszerre lenne szükség arra vonatkozóan, hogy mely döntéshozót milyen érdekképviselő, milyen témában keresett meg, arra mennyit költött, és mennyit kapott azért megrendelőjétől.

 

Érdemben kéne tiltani a másodállások vállalását a politikai mandátum ideje alatt, sőt még azt követően is határozott ideig. A kérdéses ügyekben független vizsgálóbizottságnak kellene döntéseket hoznia, komolyan véve a cooling off időszakok betartatását. Szankcionálni kellene a regisztráció nélkül lobbizókat, de akár azokat a politikusokat is büntethetővé kéne tenni, akik titokban lépnek kapcsolatba érdekképviselőkkel. A regiszter egészét letölthetővé és online kereshetővé kellene tenni mindenki számára. Végül olyan alapvető dolgokat is rendezni kéne, mint a lobbizás megfelelő definiálása. Különben mindig lesznek olyanok, mint a volt német biztos Günter Verheugen, aki miután távozása után gyorsan lobbicéget alapított, cinikusan kijelentette: nem lobbi irodát üzemeltet, hanem uniós szaktanácsadást, elemzést és stratégiai tanácsokat kínál vállalata.

 

Ha az imént felsorolt szabályok hatályba is lépnek egyszer, még akkor is az európai polgárok, civil szervezeteik és a sajtó közös felelőssége, hogy szem előtt tartsa a döntéshozókat és a lobbisták, és nyilvánosságra hozza a kritikus ügyeket, amelyhez csak egy szükséges eszköz a lobbiszabályozás.