(A szerző újságíró, az Index gazdaság rovatának vezetője)
Ha 1,30 fölé megy az euró-dollár kurzus, annak beláthatatlan következményei lesznek, mondta egy jónevű elemző 2006 tavaszán, a világgazdaság egyensúlyának megborulásának veszélyét felvetve. Az akkor sokak által osztott gondalatmenetet nem érdemes most elismételni, de semmiképp nem azért, mert ne lett volna logikus, tényekkel és érvekkel megalapozott. Egyszerűen csak nem jött be. Nem sokkal később a dollár simán átvitte az 1,30-at, aztán jött egy ezzel távolról sem összefüggő válság, azóta a kurzus már 1,60 felett is járt.
Közben sem a dollár, sem a világgazdaság nem omlott össze. Sőt most úgy tűnik, hogy az USA-ból indult válságnak az első időszak várakozásaival szemben nem is Amerika lesz a legnagyobb vesztese. Még úgy se, hogy a válság ott kövelte a legtöbb bankcsődöt. Inkább a jelzáloghitelekkel és azokból képzett származékos papírokkal fertőzött bankszektor megmentésére eurószázmilliárdokat költő Európa országai látszanak belerokkanni a válság áttételes következményeibe. Abba, hogy a válságkezelésre, bankmentésre és gazdaságélénkítésre elköltött pénz a költségvetési hiányt, az államadósságot növeli. Ezt pedig a piac, az állampapírok vevői, azaz az államokat hitelező befektetők nem szeretik, legalábbis most éppen megkérik az árát. A magasabb hozamokkal finanszírozott adósság persze újabb költséget jelent, amit egyéb kiadások lefaragásával kellene kitermelni.
A nyugdíjrendszer azonban nemcsak Magyarországon inog, az egészségügyből nemcsak nálunk hiányzik a pénz, és a politikusok nemcsak Magyarországon nem szeretnek a választóiknak fájdalmas döntéseket hozni, bármennyire is szolgálnák azok az ország akár rövidtávú érdekét is. Egyszerűsítve ezért beszélünk most európai adósságválságról.
Na de például az olasz vagy a görög államadósság korábban sem volt éppen alacsony: Olaszországban az euró bevezetése óta sosem volt a GDP 100 százaléka alatt, Görögországban is csak néhány évben. Figyelem: Olaszország alapítója a monetáris uniónak, a görögök pár évvel később csatlakoztak, és soha nem volt egyik állam sem a közelében sem a nálunk is sokat emlegetett 60 százalékos határnak. Illetve a csatlakozás azon, korábban nem túl komolyan vett feltételének sem, hogy legalábbis trendszerű csökkenést mutasson az adósság.
Volt gond ebből? Nem volt. Elméleti közgazdászok persze már az euró 1999-es megalapításakor felvetették, hogy a monetáris unió ebben a formában időzített bomba, hiszen az egyes tagállamok gazdasági helyzete jelentős mértékben különbözik, ráadásul önálló fiskális politikát folytatnak, ez pedig nem tesz lehetővé egységes monetáris politikát.
A piac azonban nemhogy nem törődött ezzel, hanem pillanatok alatt a dollár fölé értékelte az eurót (már a készpénzként való megjelenés első évében, 2002-ben, miközben a megelőző három évben még csak elszámolási devizaként létező európai pénz valamivel mindig gyengébb volt, mint a dollár). Pedig nem csak az egyes államok adósságával volt gond: Európa az elmúlt tíz évben folyamatosan vesztes küzdelmet folytatott versenyképessége megőrzéséért; a társadalmak mindenütt öregedtek, a nyugdíjbomba évek óta ketyeg és még lehetne sorolni mindazokat a problémákat, amelyekkel valójában hosszú évek óta küzd az EU, küzdenek vagy éppen nem küzdenek az egyes tagállamok.
Kanyarodjunk vissza egy pillanatra az 1,30-as dollár-euró kurzus jelentőségéhez: ez ugyanis nem abban állt, hogy később igaznak bizonyult-e az akkori piaci várakozás vagy sem. Hanem abban, hogy az adott pillanatban a piaci szereplőket - legalábbis az e nézetet osztókat - ez mozgatta. Ennek megfelelően hozták meg döntéseiket: dollárt vesznek vagy eurót, melyik állampapírba mennyi pénzt fektetnek. Az európai adósságválság rémképe akkor még fel sem merült. Boldogan vették a dollárral szemben tovább erősödő euróeszközöket, mint megbízható befektetést. Volt kereslet, így volt pénz, likviditás.
Ma ugyanezek a befektetők, legalábbis egy jó részük, úgy vélik: az eurózóna jövője bizonytalanná vált. Nap nap után jelennek meg elemzések arról, hogy a monetáris unió széteshet, erősödnek a “megmondtam, hogy eleve halálra van ítélve” típusú hangok, sokan csak azt találgatják, vajon egy államcsőd (Görögország? Portugália? Írország?), esetleg egy tagállami vagy közösségi döntés eredményezi majd, hogy hamarosan meglesz az első eurót feladó ország.
Egyik forgatókönyvet sem lehet persze kizárni, nem árt azonban az esélyeket mérlegelni. Azok a gazdasági mutatók, amelyekre most az euró összeomlását jósoló elemzések előszeretettel hivatkoznak, bár kétségkívül sokat romlottak az utóbbi években, pár évvel ezelőtt sem voltak jók. Az, hogy Görögország 100 vagy 140 százalékos GDP-arányos államadósság esetén van közelebb a csődhöz változatlan fiskális politika - értsd reformok és megszorítások nélkül -, kis túlzással csak hit kérdése. Ahogy az is, hogy a két éve még 40 százalék körüli hiányt mutató Írország mostanra közel duplájára emelkedő mutatója mögé milyen jövőt látunk. Az, hogy a válság meddig mélyül, milyen áldozatokkal jár majd még, talán a számoknál is jobban függ a pszichés tényezőktől. Attól, hogy a piac, illetve az egyesével néhány millió vagy százmillió euró felett rendelkező alapkezelők, brókerek éppen mit hisznek, mitől félnek, mivel kalkulálnak a jövőt, sőt, még inkább a csordaszellem alakulását illetően.
E csordaszellem ráadásul rövidtávon gondolkodik: a kérdés nem az, hogy mi lesz ténylegesen egy vagy több év múlva, hanem az, hogy mi lesz holnap. Ha ma megveszek egy eurókötvényt, mennyiért tudom akár holnap eladni: ha Merkel vagy Sárközy éppen nyilatkozik egy keményet, esetleg nyerek rajta, de ha éppen az derül ki, hogy újabb vita van az uniós reformok körül, akkor esetleg vesztek.
A reformokra persze óriási szüksége van az EU-nak. De szüksége lett volna már öt vagy tíz évvel ezelőtt is. Az adósságválság nem önmagában tette szükségessé a reformokat, pusztán rávilágított azok szükségességére és elkerülhetetlenségére, felerősítette a kényszert. És úgy tűnik, hogy az EU most már nem is akarja megspórolni ezeket. Ha akadozva is, de körvonalazódik egy a korábbinál sokkal szigorúbb kontroll, egységesebb fisklális politika. Az persze, hogy menny időt kap az unió, már a piac belátásán is múlik.
A piaci belátás pedig inog. Az eurószkeptikusoknak azonban a makroadatokon túli szempontokat sem árt mérlegelni. Hogy ezek közül egy nagyon gyakorlatiasat is említsünk, az euróra történő átállást minden országban hosszú felkészülés előzte meg, kezdve az euró évekkel korábbi elszámolódevizaként való megjelenésével, befejezve a pénztárgépek január elsejei átállításával és a készpénzcsomagok kiosztásával. Annyira azért nem egyszerű egy mozdulattal visszahozni a schillinget vagy a márkát, ha pedig a periféria országainak bukására gondolunk, kérdés mi lesz a ma euróban denominált adósságokkal. (Jó eséllyel elvesznek: ha valaki kilép, akkor már nem gond csődöt mondani sem.)
De a gyakorlati kérdéseknél jóval fontosabb, hogy a piaci szereplők szeme előtt a másnapi árfolyamok mellett ott kell lebegjen egy hosszabb távú kép is. Az EU, bár mára inkább politikai közösségként él a köztudatban, gazdasági együttműködésnek indult. Fejlődését évtizedeken át a gazdasági kihívásokra adott válaszok határozták meg. Az 1951-es Európai Szén- és Acélközösségből kifejlődött, így idén 60 évesnek is mondható közösség hosszú távú track recordja nagyon is pozítiv, ezt pedig nem szokás elfelejteni egy értékelésnél. E közösség legfőbb szimbóluma ma az euró: lehet, hogy korán jött, lehet, hogy utóbb szabja hozzá intézményrendszerét az egyesülésnek újabb és újabb stádiumába jutó Európa, sőt még az is lehet, hogy ezen az úton lesznek csúfos bukások. De a történelem az egységesülő, gazdaságilag is csak egységben erősödni képes Európa trendjét mutatja: hosszabb távon az euró ellen fogadni aligha érdemes.
