(A szerző a Manager Magazin egykori főszerkesztő-helyettese, jelenleg compliance officer a MÁV-nál.)
„Brüsszelbe mentek?” De hát ott nincs semmi” – reagált ijedten egy mostanában szintén keveset utazó barátom arra az információra, hogy kicsi fiúnkat végre hátrahagyva, egy hosszú hétvégére a belga fővárosba indulunk. Dehogyis nincs, válaszoltam magabiztosan, hiszen legalább tízszer jártam már ott, ebből kilencszer hivatalosan, biztos voltam tehát benne, hogy minimum egy hétvégét megér ez a város. Ottjártunkkor azonban feketén-feherén kiderült, hogy még többet is. De miért is gondolja mindenki úgy, hogy Brüsszelbe csak munka miatt lehet utazni?
Az egyik válasz egyértelmű: Brüsszel az Európai Unió, nem mellesleg a NATO fővárosa, rengeteg hivatallal és hivatalból itt élő külföldivel. Bizonyos metrómegállóknál csak az száll ki, aki valamelyik európai intézménybe siet, a belvárosban is közlekedő 60-as busz elején pedig zöld betűkkel villog a NATO felirat, hát, mi tagadás, elég szürreális.Emlékszem, nem sokkal a rendszerváltás után fiatal újságíróként jártam Brüsszelben egy nemzetközi csoporttal, és amikor először láttuk meg a Varsói Szerződéssel szembenálló, rettegett katonai szövetség központjába tartó teljesen közönséges buszt, rajta közönséges földi halandókkal, nehéz volt eldönteni, hogy ez most vicc vagy sem. De aztán inkább úgy döntöttünk, hogy ez előbbi, és jól tettük, már csak azért is, mert nem sokkal később Magyarország is csatlakozott a szervezethez, és úgy már mindjárt más.
Azóta nyilván számos magyar is buszozott a NATO-ba, de szerintem ez is Brüsszel vonzerejéhez tartozik. Divat ugyan nyavalyogni, hogy ez egy bürokrata és unalmas város, de ez már összefügg a másik okkal, nevezetesen, hogy a belgákról jóval kevesebbet tudunk, mint a franciákról, a németekről vagy az angolokról, így a kultúrájukról is kevesebb az ismeretünk, és ez már elég ok lehet arra, hogy egy kézlegyintéssel elintézzük Brüsszelt, mondván, ez nem Párizs, Berlin vagy London (esetleg Amszterdam). Viszont közel van bármelyikhez, hétvégén bárhová át lehet ugrani, mondta bölcsen egy évekig Antwerpenben dolgozó barátom, aki rögtön azt is hozzátette, hogy de miért is szeretne az ember egy olyan városban élni, amiben az a legjobb, hogy sok mindenhez közel van?
Hát, miért is ne, mondhatjuk erre, másrészt Brüsszel tényleg több ennél. Kétségtelen, mondták el hosszú évek óta ott élő és dolgozó barátaink, hogy nagy nehézség, hogy belgát szinte nem ismernek: csupa külföldi között dolgoznak és egy olyan negyedben élnek, ahol rajtuk kívül mindenki más is külföldi, EU-diplomata vagy éppen bevándorló, de nem belga. „Ettől az egész kicsit olyan, mintha légüres térben élnénk” – mesélték, miután mindenki másodjára szedett a tányérjára a sarki kifőzdében vásárolt isteni libanoni kajákból.
És ezzel meg is érkeztünk az első vonzerőhöz. Nevezetesen, hogy Brüsszel nemzetközi. Akkor is az, ha metrózunk – rengeteg a színesbőrű ember, farmeres afrikai és lefátyolozott arab, de éppúgy utaznak öltönyösök és kiskosztümösök, ahogy punkok és kisnyugdíjasok, átlag tinédzserek és szürke kishivatalnokok kopott aktatáskával.
Nemzetközi a konyhája is: jók a libanoni étkezdék, de thait, indiait, valódi kínait éppúgy találunk, mint ahogy kiváló olaszt vagy belgát. Hogy milyen is a belga konyha? A mergez, a kolbászka már régen szerves része lett a konyhájuknak, hiába, azért ha valaki egyszer gyarmatosításra adja a fejét, számoljon a következményekkel. De a rendkívül egészségtelen, viszont ízletes majonézes sültkrumplival feltálalt frikadellára és társaira kiválóan csúszik a belga sör, ha pedig valaki valami szofisztikáltabbra vágyik, akkor beülhet kagylót enni bármelyik étterembe. Édességnek pedig ott van a gofri, amit tényleg minden sarkon árulnak, ha pedig valaki ennek az édességnek nem híve, akkor csokiba fojthatja az örömét, hiszen tudvalévő, hogy Brüsszel nemcsak az EU és a NATO, de a csokoládé fővárosa is. Hódolat hát Lady Godivának és társainak, akikbe a belvárosban szintén minden sarkon belebotolhatunk. Akinek még ez sem elég az édességből, az nyugodtan ihatja a szörpízű édes belga gyümölcssöröket, bár a „valódi” sör híveinek sem kell aggódniuk, hiszen itt akkora a választék, hogy egy hosszú hétvége biztosan nem elég ahhoz, hogy mindet végigkóstoljuk.
Ezenkívül még szép is a belváros, akkor is, ha kicsit eklektikus, ugyanakkor a német-alföldi építészet még a szeccesszió híveinek is lehet szemet gyönyörködtető. Amióta pedig idehaza a politikában mintha mindenki elveszítette volna a humorérzékét, még a pisilő kisfiúnak is lehet örülni, akkor is, ha az egész egy merő giccs. Az is jó Brüsszelben, hogy lehet csak úgy lenni benne, nem kell naphosszat rohanni, hogy az ember minden látnivalónak a végére érjen, mert emberléptékű, az embernek nincs az az érzése, hogy lemarad valamiről.
Pedig bővelkedik látnivalókban és múzeumokban is a belga főváros. Nemcsak a Grand Place és a Bourse (Tőzsde) környéke, hanem a Királyi Palota és az azt körülvevő park is csábító, nem beszélve a múzeumokról. A hangszermúzeum nagyon különleges: egyrészt ázsiai látogatóknak is érdekes, hiszen nemcsak a nyugati zene történetét mutatja be, másrészt a múzeum tetején lévő étterem-kávézóból csodálatos kilátás nyílik a városra, ellátni egészen az Atomium-ig, amelyet az 1958-s világkiállításra építettek, és olyan jelképévé vált Brüsszelnek, mint az Eiffel-torony Párizsnak. Az igazi kedvencem azonban a Magritte-múzeum, amelyet abban az épületben nyitottak meg 2009-ben, amelyben az szürrealista festményeiről híressé vált belga festő 24 éven keresztül alkotott. „Szeretem az eleven szerelmet, a felforgató humort, a lehetetlent és az illúziót. Szeretem a fiatal, szabad emberek nevetését. Gyűlölöm a lemondást, a türelmet, a hivatásos hősiességet és minden kötelező szépérzést.” – vallotta René Magritte, a brüsszeli festő. A múzeum meglátogatása éppúgy kötelező, mint sört inni és csokoládét hazavinni. Hogy Brüsszel unalmas volna? Ezek után mindenki döntse el maga.
