A szerző a Transparency International magyarországi ügyvezető igazgatója
Nemzetközi módszertan alkalmazása, hosszas elemzés, ezer ellenőrzés és vita után azt mondja ki tanulmányunk, hogy érdekcsoportok fogságába került az állam Magyarországon. Ez nagyjából annyit tesz, hogy ma az intézményeink nem képesek kivédeni egy új típusú, centralizált korrupciós mintát. Hiányoznak azok a független szervek, amelyek jó eséllyel fel tudnak lépni ellene.
Az ilyen modellről általában a balkáni vagy az orosz példa jut eszünkbe, mivel automatikusan azt gondoljuk, hogy az Európai Unió sztenderdjei kivédik ezeket a kockázatokat. Látva azonban a Berlusconi vezette Olaszországot, a görög csődhelyzetet és a hazánkban történteket, úgy tűnik, az EU nem elég erős védőpajzs.
Amikor a Fidesz akkori frakcióvezető-helyettese lett az Állami Számvevőszék elnöke, írtam szerb kollégámnak. Megkérdeztem, mit tesz olyankor a Transparency International, amikor a kormányt és a politikai pártokat ellenőrző legfontosabb intézmény már nem független a kormánytól és a politikai pártoktól. Nemanja Nenadic válasza meglepett. Azt mondta, fogalma nincs, mit kell ilyenkor tenni, mert mivel náluk EU-csatlakozási tárgyalások zajlanak, ilyesmi elő sem fordulhat. És tényleg, emlékszem rá, 2004 előtt mennyire igyekeztünk mi is átvenni az acquis communautaire-t, hány bizottság jött folyamatosan kifogásolni mindenfélét, amiről mi már azt gondoltuk, hogy rég jól van úgy. Általában ez a trend megmutatkozik a korrupcióérzékelési indexen is: a csatlakozás előtti években javul a tagjelölt államok mutatója.
A tagsággal azonban a kontroll jóval lazábbá válik, valójában nagyon kevés eszköz áll a Bizottság vagy a Parlament rendelkezésére, hogy betartassák az acquis-t. Nem mintha akkor megszűnne a korrupció, de azért a keretek megakadályoznák bizonyos helyzetek előfordulását. Például, Bulgária nem juthatott volna el odáig, hogy az uniós források elosztásáért felelő ottani nemzeti fejlesztési ügynökségét be kelljen zárni. Azt is kizártnak tartom, hogy egy csatlakozás előtt áll országban olyan kontrollt gyakoroljanak a média felett, mint Berlusconi a már réges-régen EU-tag Olaszországban. A görög költségvetést se lehetett volna ennyire kozmetikázni. Sokkal árgusabb szemekkel figyelik tehát a tagjelöltek minden lépését, mint a tagokét.
A fent említett problémák egyrészt demokratikus deficitet tükröznek az adott államokban, másrészt azonban a közpénzek felhasználásának torzulását és a versenyképesség csökkenését vonják maguk után. Épp ezért indult el az az uniós kezdeményezés, melynek célja, hogy antikorrupciós szempontból kétévente minden országot átvilágítsanak, és ajánlásokat fogalmazzanak meg a kockázatok kivédésére. Az ötlet a svéd elnökség alatt öltött papírformát, azóta pedig akciótervvé alakul, de amúgy uniós módon, elég lassan.
Mindenesetre most van egy kiindulópont, hiszen a Magyarországról nem túl jó képet mutató nemzeti integritás tanulmányt 25 tagállamban készíti el a Transparency International, és tavasz végére egy európai összehasonlító jelentés is a kezünkben lesz. A helyzet feltárása után azonban nem sok eszköz áll az unió rendelkezésére arra, hogy a tagállamokban orvosolják az intézmények hiányos működését. Mindig bízhatunk azonban az éppen csatlakozó államokban, ahol egy ideig még kitart a kultúra, amit a csatlakozási tárgyalások alatt elsajátítanak.
De a csatlakozás után nyolc évvel valóban azt gondoljuk, hogy Magyarországon az Európai Bizottság eljárásai szükségesek a hiányosságok orvoslására?! Saját jól felfogott érdekünk lenne olyan állami intézményrendszer működtetése, amelyben érvényesülnek az átláthatóság és számonkérhetőség kritériumai, és sértetlen a fékek és ellensúlyok rendszere. Ha ezek a pillérek meggyengülnek, az kiszámíthatatlanságot eredményez az üzleti életben is, ami csökkenti a versenyképességet és lassítja a gazdaság fejlődését.
Számot kell vetnünk azzal, hogy a kötelezettségszegési eljárások ellenére az EU nem fog minket „kikényszeríteni” a saját problémánkból, azt nekünk kell megoldanunk. Mégpedig saját jól felfogott érdekünkben.
