„Franciaország unatkozik” – írta híressé vált cikkében 1968. március 15-én Pierre Viansson-Ponté a Le Monde-ban. A megfogalmazás ugyan eredetileg Alphonse de Lamartine-tól származik (a mi Petőfinket is inspiráló romantikus költő a júliusi monarchia rendszerét jellemezte így), de a később a párizsi diáklázadások egyik megjósolójaként emlegetett Viansson-Ponté páratlan éleslátással írta le Charles de Gaulle tábornok meszesedő rendszerének Franciaországát.

 

„Franciaország fél” – írhatná ma a francia elnökválasztás első fordulója után a több mint harminc éve halott kiváló zsurnaliszta. Ezzel a mondattal lehet talán leginkább összefogni a múlt vasárnapi eredmények sokfelé futó értelmezéseit. Elsősorban természetesen az elnökválasztáson történetének legjobb eredményét elérő Front National (Nemzeti Front) támogatottságát magyarázhatja ez a rengeteg franciában bujkáló érzés. A 18 százalékos eredményt nem lehet elintézni a hagyományos francia szélsőjobboldal makacs túlélőképességével.

 

Kétségtelen, hogy Marine Le Pen – apjával ellentétben – mindent megtett, hogy az észak- és nyugat-európai szélsőjobboldali pártok többségéhez hasonlóan retorikájából száműzze az antiszemita kiszólásokat, s ezzel szalonképesebbnek tűnhessen fel. (Azért egyszer kitört belőle a régi vonal: az osztrák radikális jobboldal bécsi bálja után azt mondta, a rendezvény „Strauss volt – Kahn nélkül”, egyszerre utalva a népszerű zeneszerzőre és az éppen akkoriban lebukott IMF-vezérre.) Más területen is igyekezett a komolyan vehetőséget erősíteni: kampányának stratégiai igazgatója például a 2002-ben még a baloldali szuverenista Jean-Pierre Chevènement mellett álló Florian Phillipot volt. A fiatal, párizsi elit Nemzeti Közigazgatási Főiskolát (École National d’Administration) végzett főtisztviselő televíziós adásokban érvelt jelöltje gazdasági programja mellett. Le Pen kampánya azonban e húzásoktól persze nem lett centrista: minden megszólalásában az egyszerű franciákra leselkedő külső és belső veszedelmeket (Európai Unió, globalizáció, Kína, bevándorlás, illetve közbiztonság hiánya, munkanélküliség, drága élet) hangsúlyozta. Le Pen sikere azonban nemcsak az egyéni és kollektív félelmek meglovagolásának, hanem elitellenességének, a jobb- és baloldal együttes kritikájának is köszönhető. (Már csak ezért is félrevezető azt gondolni, hogy Le Pen szavazóinak mindegyike automatikusan Sarkozy mögé áll a második fordulóban.)

 

A hatalmasok elleni indulatokat használta ki Jean-Luc Mélenchon, a szélsőbaloldali Front de Gauche (Balodali Front) jelöltje is, aki szintén a francia társadalom szorongásaira, félelmeire építette végül 11 százalékot eredményező kampányát. Furcsa volt látni a nagygyűlésein lobogó vörös zászlókat, hallgatni a forradalomról szóló kitételeket, a „gazdagok”, a „tőkések” elleni kirohanásokat, meg a jövedelmek újraelosztásáról, a 100 százalékos adókulcsról szóló eszmefuttatásokat. Ám aki olvasta Stéphane Hassel 2010-ben rövid idő alatt több millió példányban eladott pamfletjét (Indignez-vous!, azaz Háborodjatok fel), megérezhette: milyen erős a francia társadalomban a mai napig az egalitárius indulat.

 

De a félelmet még a két legesélyesebb jelölt, Nicolas Sarkozy és François Hollande is (ki)használta; ők is megérezték ugyanis a választói hangulatot. Sarkozy – különösen a toulouse-i merénylet után – ismét az egykor sikert hozó szerepét, a keménykezű rendőrminisztert alakította. Ezért lebegtette meg például a szélsőséges iszlamista honlapokat felkeresők szankcionálásának lehetőségét. Kampánycsapata pedig különösebben nem volt finnyás, amikor az ellenfelet a gazdasági összeomlás vádjával lehetett revolverezni: a jobboldali értelmezés szerint az „osztogató” francia baloldal hatalomra kerülésével Franciaország olyan helyzetbe kerülhet, mint Spanyolország. De Hollande üzenetének is központi eleme volt a most kormányzók megbüntetése, az ellenfél diabolizálása.

 

A félelem instrumentalizálása ősrégi eszköz a politikában, demokráciákban is gyakran élnek vele. A mostani francia elnökválasztáson tehát nem a szorongás megléte, hanem a szinte minden társadalmi csoportra való kiterjedettsége és a jelöltek által bemutatott, ily mértékű felhasználása volt a meglepő. Márpedig egy ilyen társadalmi jelenség a legritkább esetben enyészik el egy választás lezárultával. A kérdés most tehát az: mit kezd a szorongó, félelemben élő Franciaországgal a jelenleg jóval esélyesebbnek tűnő François Hollande az elnökválasztás május hatodikai második fordulója után?