(A szerző történész és szerencselovag.)
„Hazudni kell. Te magyar történész vagy, neked ez menni fog, ez a szakmád!” – bíztatott egyik jólelkű ismerősöm, amikor az ír munkavállaláshoz szükséges hivatalos adminisztráció elintézése felől érdeklődtem. Ki gondolta volna, hogy ezzel megtaláltuk a közös pontot a történészekben és a tinédzser leánykákban! És valóban, a magyar bürokráciához képest minden meglepően könnyedén ment, az ír hivatalnokok még csak virágnyelven sem fejezték ki kételyeiket állítólagos személyi körülményeimmel kapcsolatban.
Kelta anabázisom első állomása a dublini Trinity College közelében fekvő fénymásoló szalon lett. Különös módja a sorsnak, hogy megpróbálja a dolgozó ifjút! Első hallásra a gépek „start” gombjának pénzért történő nyomogatása nem tűnhet nehéz feladatnak a Nyájas Olvasó számára. És az Olvasó nem téved! Ennek ellenére hamarosan szembe kellett néznem a szabad verseny vasöklével. Következő munkahelyemet már rutinos hazugságokkal sikerült megszereznem, életrajzomból csákánnyal cenzúrázva ki mindent, amely csak ellent merne mondani a buta pincér olyannyira keresett imázsának. És a siker így nem maradhatott el! Baszk kollégámmal és kínai főnökömmel hónapokig álltam a sarat a helyi születésű konyhai személyzet bűnös intrikáival szemben, bár néha ütközetet is veszítettem, amikor késve érkeztem a személyzeti étkezésre, és már csak a kéjes örömet találtam a séf arcán a szemétbe kidobott ebéd felett. Igyekeztem társadalmi megfigyeléseimet alkalmi munkákkal is kiegészíteni. Így került sor hot-dog árusi pozíciómra a történelmi angol-ír rögbi meccsen a Croke stadionban, amely írországi tartózkodásom tengerszint feletti csúcspontjának tekinthető. Igaz, kivételes helyzetemet alantas célokra is felhasználtam; a mértéktelenül fogyasztott ingyenkajától viszont napokig rosszul voltam.
Az EU keleti bővítése után százezrek éltek a lehetőséggel, hogy munkát vállaljanak nyugaton. Kezdetben csak három régi tagállam, Írország, Nagy-Britannia és Svédország nyitotta meg munkaerőpiacát az újak előtt. 2006-ig Írországba több mint 200 ezer ember ment dolgozni a régióból, több mint felük Lengyelországból, és különösen sokan a balti államokból. A magyarok aránya az első években 3 százalék körüli volt. 2008 óta a gazdasági válság miatt jelentősen csökkent a kint dolgozó vendégmunkások száma.
„De hát, de hát” - hallom a Nyájas Olvasót nyamvadtan maga elé motyogva, mi lesz a dolgozó ifjú intellektuális fejlődésével?? Ennek is eljött az ideje, mégpedig akkor, amikor mind átvitt, mind szó szerinti értelemben megérkeztem az európai társadalom peremvidékére. Miután ugyanis a szolgáltatóiparban megspórolt jövedelmemet elfecséreltem a pesti... (nem éjszakákban!), hanem levéltárakban, ismét elfogott a kilátástalansággal vegyes kalandvágy olyannyira ismerős érzése, és megvettem újabb repülőjegyemet.
Ekkor azonban valami másra, valami többre vágytam még a pincérek életénél is. Nem is palástoltam tovább beteges vonzalmamat az óceán iránt, és keresztbe szeltem a zöld szigetet az atlanti partig. Itt lényegében vérszerződést kötöttem két békazabáló szörfössel, akik a part mentén utaztak, és minden olyan ponton megálltak, ahol jó hullámokat véltek felfedezni, majd mérgezett egérként rohantak be a vízbe. Így meglehetősen akadozva haladtunk dél felé, a közismerten gondtalan, meleg és száraz ír időjárásban, míg végül megérkeztünk Dingle városkáig. Itt elváltam alkalmi útitársaimtól, és ismét a munkakeresés rémséges bugyraiba vetettem magam.
Emlékeztem arra, hogy itt ér véget a Dublin környékéről induló egyik híres vitorlásverseny, tehát egy igazi óceáni yachtkikötőt vártam, nyilvánvalóan megannyi vitorlás munkalehetőséggel a dolgozó ifjúk számára! Az ifjú azonban alig akart hinni szemének, amikor a balatonföldvárihoz képest negyedakkora vitorláskikötőt meglátta. Igaz, a vízszintes eső sem igazán járult hozzá, hogy bármiféle vitorlás karriert lehessen a helyszínbe belelátni. Már-már a csalódottság vehetett volna erőt a dolgozó ifjú lelkületén, de ekkor felidézte olvasmányemlékeit a régmúlt idők kikötői prostituáltjairól. Kiderült, hogy a vitorláskikötőn kívül Dingle halászközpont is, komoly ipari kikötővel. És akkor a dolgozó ifjú elkezdte árulni magát a különböző hajókapitányoknak.
A halászat talán az egyetlen ágazat, ahol a felvétel során nem kérnek életrajzot, a beszélgetés viszont minden esetben azonos kérdéssel kezdődik: dolgoztam-e korábban halászhajón.
A halászutak közti szünetekben összebarátkoztam a kikötő dolgos népével. Én ugyan különös módon olyan hajóra kerültem, ahol a legénység többi tagja helyi (értsd: ír, angol, wales-i) volt, a többi hajón azonban kelet-európai vendégmunkások ténykedtek. Legbarátiabb viszonyba egy Pjotr nevű lengyellel kerültem, aki csak 100 eurómat nyúlta le. Ott voltak viszont a volt Szovjetunió útkeresői is. Az egyik litván srác egykoron bokszbajnok volt, ifjúkori szocializációja valószínűleg egyedül az edzőteremhez kötődött, ugyanis olyan szinten volt kigyúrva, hogy nemcsak a legalapvetőbb mozdulatok, de szemmel láthatólag a puszta lélegzés is nehezére esett.
Ezen a hajón szolgált a szerző.
Ott volt egy egykori orosz hajóskapitány, aki ugyan csak negyvenvalahány éves volt, de hatvannak nézett ki. Egy állítólagos görög szintén gyanúsan anyanyelvi szinten beszélt oroszul. Valószínű különben, hogy mindegyikük görög okmányokkal nyomta, hiszen tudomásom szerint Oroszország uniós csatlakozása még e tanulságos beszámoló leadásakor sem tekinthető lezárt aktának.
És itt kanyarodhatunk vissza az Olvasó korábbi felvetéséhez. Ha nem számítjuk William Blake költészetében való elmélyedésemet, dilettáns versfordításaimat, valamint az ír történelemmel való ismerkedést és különösképpen nyomasztó ír novellák olvasását, akkor emlékezetem mélyenszántó, ámde semmitmondó pillanatokat és arcokat idézhet csak fel írországi tartózkodásomból. Közös füvezés lengyeloroszokkal egy kiégett halászhajó rakterében (persze őket még a fűvel is átvágták, közönséges dohányt szívtunk, de ezt senki sem merte bevallani); turistaszállók földalatti kamráiban élő, nemhogy angolul, de semmilyen nyugati nyelven a legalapvetőbb kulcsszavakat sem ismerő lengyelek; utazó kanadai zenészek; ausztrál tini lánycsapat hálidéjen Európában; olajos képű spanyol dzsigoló lakótárs, akinél egymást váltják a különböző nemzetiségű lányok. Mi minden szépet és gondolatébresztőt lehetne írni e fiatal vendégmunkások multikulti világáról! De nem írok. Azt a néhány mozaikot, amely netán üresen maradt volna, nyugodtan rábízhatom az európai életformák iránt érdeklődő Nyájas Olvasó fantáziájára.
.JPG)
Az utolsó 100 komment: