A szerző a HVG brüsszeli tudósítója
Mindössze egy fügefalevél az unió ágyékán – így jellemzik kritikusai az európai polgári kezdeményezés 2012. április 1-től életbe lépő, a közvetlen részvételi demokráciát segítő eszközét. A hivatalos beharangozó szerint az új instrumentummal bárki mozgásba hozhatja az európai döntéshozatali rendszert – egymillió, legalább a tagállamok harmadából összegyűjtött aláírással.
A 2009 végén hatályba lépett lisszaboni szerződésben foglaltak alapján életre hívott eszköz azonban kevésnek mutatkozik az európai gazdaságban és szociális modellben megingott bizalom ellensúlyozására. A válság ugyanis nemcsak milliók állását emésztette fel, és több mint fél tucat európai kormányt kényszerített távozásra, de kikezdte a polgárok európai közösségbe vetett hitét is.
Nem kell olyan messzire mennünk, mint Orbán Viktornak – amikor az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlította, vagy egy német lapnak az Európai Bizottság legitimitását firtatta –, hogy az unió demokratikus működésével kapcsolatban mi is kérdéseket vessünk fel.
Az euró válsága érezhetően kiélezte az amúgy is meglévő különbségeket, és a kölcsönös függés nyomán frusztrációt okozott. Az EU hosszú évtizedek növekedése után a 2008-as válság óta nem képes fenntartani az addigi jólétbővülést, vagy legalábbis annak látszatát. Az európai politikusok pedig a kényelmetlen igazság megvallása helyett sok helyen az unióra hárítotják a megszorítások felelősségét.
Ennek nyomán a szavazók növekvő számban fordultak el az EU-párti centrista tömegpártoktól, fogékonyabbá válva a problémáikra látszólag válaszokat adó nacionalista, unióellenes retorikára. Eközben persze a nemzetgazdaságok bővülésének elmaradása mellett számos más jogos aggodalmat is megfogalmaztak. Olyanokat, mint hogy a Merkozy-nek csúfolt német-francia vezetői tandem túlzott befolyása a gazdasági kormányzásra aláássa a választók bizalmát. Vagy hogy a nagyrészt az ipar és a pénzügyi világ érdekeit artikuláló tizenötezer brüsszeli lobbista túlzott befolyása háttérbe szorítja a valódi közösségi érdekeket.
Pedig az EU-t éppen a nyugati világ által megindított és kikényszerített globalizációra adott, gyakran megkésett és nem adekvát válaszok hozták a jelenlegi helyzetbe. Miközben ugyanis a fejlődő ázsiai vagy dél-amerikai államok kénytelenek voltak gyorsan adaptálódni a globális versenyhez, a nyugati demokráciák a tartalékaikat élték fel, vagy még inkább eladósodtak, úgy, hogy közben tovább nyílt a társadalmi olló a gazdaságok és a szegények között. Ez pedig remek táptalajt biztosított az olyan populista pártok eszméinek, mint a holland Geert Wilders Szabadságpártja vagy a francia Marine Le Pen Nemzeti Frontja. Az EU mellett elkötelezett tömegpártok számára ez a mozgástér szűkülését vonta maga után, mert míg a populisták bal- és jobboldalról is csak a számukra éppen testhez álló programpontokat tűzték a zászlajukra, addig nekik többé-kevésbé hasonló arcéllel kell megtartaniuk a szavazóikat.
Az európai közösségi érdekek és a nemzeti politizálás között feszülő ellentéteket tetézi, hogy miközben a kormányok gazdaságpolitikájuk tekintetében, prüszkölve és vonakodva ugyan, de elkezdtek összezárni az utóbbi két évben, addig a polgárok mindennapjait leginkább érintő ügyek továbbra is nemzeti hatáskörben maradnak. Ezt pedig az álságos kormányzati kommunikáció sokszor úgy fordítja le, hogy a nehézségeket „Brüsszel akasztja a nyakunkba”, míg a nemzeti kormány csak a jót és a termőt hozza.
Hasonló cipőben jár az évtizedek óta súlyosbodó legitimációs gondokkal küszködő Európai Parlament is, az Európai Unió részvételi demokráciájának letéteményese. Az EP-választások részvételi arányának 1979 tartó, folyamatos csökkenése annak ellenére megállíthatatlannak tűnik, hogy az Európai Parlament az új alapszerződésnek köszönhetően növelte beleszólását az uniós döntéshozatalba. De nem bír döntő szóval olyan, a mindennapokat érintő kérdésekben, mint az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjpolitika, miközben számos elvontabb, bonyolultabb vagy a polgárokat csak áttételesen érintő téma köti le erőforrásait.
Nem javítja a EP-képviselők láthatóságát az sem, hogy listán keresztül kerülnek be a parlamentbe. Ráadásul parlamenti beszélgetések alapján nyílt titok, hogy több tagállamban – például Olaszországban – kifejezetten politikai parkolópályaként tekintenek az európai parlamenti posztokra.
Még kevésbe világos az uniós polgárok előtt, hogyan születnek az uniós kvázi kormány, azaz az Európai Bizottság javaslatai. Arról pedig végképp nem szeretnek beszélni a nemzeti kormányok, hogy a legtöbb, közösségi kompetenciába tartozó témában a tagállamok minisztereit tömörítő Tanácsban, zárt ajtók mögött hozzák meg a végső döntést. Igaz, a jogalkotásban az intézményi háromszög mentén számos fék és ellensúly hivatott a kiegyensúlyozott végeredményt biztosítani. Mégis, a polgárok joggal érezhetik úgy: az európai polgári kezdeményezés csak egy fügefalevél, amelynek révén nem lett átláthatóbb és elszámoltathatóbb az EU.
